Brutális, sokkoló előadással rajtolt a TESZT

Nagy volt a nyüzsgés vasárnap este a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előcsarnokában, ahol színházi emberek tucatjai és színházrajongók százai gyűltek össze a 9. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó megnyitójára. A jelenlevőket Balázs Attila direktor köszöntötte, kiemelve az eurorégiós rendezvénynek  indult színházi találkozó nyitását a nagyvilág felé, hiszen ennek a fesztiválnak a legtávolabbi résztvevői most éppen Portugáliából érkeztek. Az igazgató megköszönte a temesvári Városházának és a Megyeházának a támogatást, ugyanakkor a választási kampány számlájára írta Dan Diaconu temesvári alpolgármester távolmaradását, aki úgy tűnik, megfeledkezett a megnyitóról. „Ez a színházi találkozó a máról szól, mélyen a mában gyökerezik, és ezek a napok Romániában a választási kampányról szólnak, tehát máris itt vagyunk a mában” – mondta Balázs Attila, aki a hagyomány szerint a fesztivál idejére átadta a jelképes kormánykereket Upor László budapesti dramaturg-műfordítónak, a TESZT régi barátjának. A fesztivál kezdetét jelző ünnepélyes gongütés után a nagyérdemű betódult a színház nagytermébe, ahol az utóbbi évek talán legbrutálisabban sokkoló előadásával rajtolt a TESZT.

Azt már az előző évek előadásai (Bánk Bán remix, Neoplanta stb.) tapasztalatából tudtuk, hogy Urbán András szabadkai rendező meglehetősen markánsan és eredeti módon fogalmazza meg a véleményét a magyarságról, a magyar identitástudatról, a magyarságnak a szomszédos népekhez való viszonyulásáról, de a „magyar–magyar” viszonyokról is, határokon innen és túl. A Magyar – Maghiar – Hungarian című előadás, amely a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös produkciója, a magyar nép idegen nevei tucatjainak eléneklésével indul, sajátos „urbános” stílusban. Az előadás elsősorban nyelvi identitásként határozza meg a magyar önazonosságot, amelytől a nyelvnek a szájból való szó szerinti kitépésével és megalázásukkal próbálják megfosztani a magyarokat. És ez csak az egyik a brutálisan sokkoló, groteszk jelenetek közül, amelyekkel Urbán András operál. Számomra ez az előadás a magyarságról és a nemzeti érzésről szóló közhelyek, sztereotípiák, pejoratív megfogalmazások, mítoszrombolási kísérletek tárháza, erőteljes képi megfogalmazásban. A nézőtéren szép számban voltak a többségi nemzethez tartozó kritikusok, színházi emberek, akik jól szórakoztak az egyes jeleneteken, nekünk, magyaroknak azonban egy cseppet sem volt szórakoztató nemzeti eredetmítoszunk durva kifigurázása, nevetségessé tétele. Az előadás után egy közismert színészünk így fogalmazott: ez egyszerűen nemzetgyalázás. Én inkább provokációnak érzem, amellyel fel akar rázni a rendező, de úgy tűnik, hogy visszafelé sült el a puskája. Az alkotók így fogalmaznak: „Tulajdonképpen már sokadszorra mondjuk el, hogy miben vagyunk mások, hogy miben hasonlítunk, és már-már blaszfémikusan toljuk elétek azt, amit igaznak gondolunk rólatok és magunkról.” A nemzetkáromlás valóban hatásosra sikerült, ha ez volt az alkotók szándéka.Miközben durván önmagunkat, saját nemzetünket és értékeinket ostorozzuk, mások jól elszórakoznak rajtunk. Az előadás végén egyértelmű utalások vannak az elnemzetlenítő, uniformizáló, elbutító globalizációra, amelynek mindannyian áldozatai vagyunk, és aminek elutasításával egyet is érthetünk. Az előadásban szöveg szinte egyáltalán nincs, ezért a látvány erején, gyakran a brutalitáson, a megalázottságot, kiszolgáltatottságot hangsúlyozó meztelenségen van a hangsúly. Urbán Andrásnak sikerült sokkolnia a nagyérdeműt, amit az előadás végén bátortalanul felcsattanó taps is igazolt, de nem biztos, hogy a sokkterápia jót tesz az amúgy is a béka hátsó része alatt levő nemzeti önbecsülésünknek.

Tiszteletre és csodálatra méltó a temesvári és a szabadkai társulat fiatal színészeinek teljesítménye, akik mindent beleadtak a vitatható üzeneteket megfogalmazó produkció megvalósításába.