Elszámoltatások, megszorítások

Sorozatunk előző részében Nagy Sándor a községvezetésben eltöltött tanulóidőről beszélt, amikor egyik napról a másikra a nyakába szakadt a két település minden gondja. 

Félreállni, a parancsot megtagadni viszont nem lehetett, mert akkor a „ha nem tudod, megtanítunk, ha nem akarod, kényszerítünk” szállóige volt divatban. Az elszámoltatást sokkal szigorúbban vették, állandó ellenőrzés alatt volt az adminisztratív munka. Már január 3–4-től naponta jelentést kellett tenni a községben zajló mindenféle tevékenységről, legkevesebb 2, kézzel írt oldalban. Mindez még csak elment volna, de legnehezebb volt jelentést tenni a községben lévő magángazdaságoknak az állami központosított pénzalaphoz való hozzájárulásáról. Ennek egyik vetülete a hízott sertés beszolgáltatására vonatkozó szerződések nyomon követése volt. Az élősertés kilónkénti felvásárlási ára ugyanis nagyjából stabil volt, de túl alacsony. Amikor Nagy Sándor a község élére került, élősúlyban 8 lej volt a kilónkénti ár, ami az inflációval egyáltalán nem tartva lépést, évente, kétévente 0,5 lejt emelkedhetett, a tenyésztő számára viszont mindenképp ráfizetéses volt. Mivel a községben mindenért a néptanács elnöke felelt, nagyon sokszor kérdőre vonták, ha valami nem a központosított hatalom elképzelései szerint alakult. Retorzióra a heti rendszerességgel megtartott, megyei szintű kiértékelések alkalmával került sor, amikor a ludas tanácselnököt a megyei kollégák előtt nyilvánosan lehordták, megalázták. Minden hajnalban a község vezetőségének a beosztás szerint meg kellett jelennie az állatfarmok ellenőrzésén. Minden kedden, hajnali 5 órakor a megyei pártbizottság, a milícia, a megyei néptanács, a mezőgazdasági igazgatóság küldötteinek a jelenlétében tartottak ellenőrzést. Ennek során az etetés rendjét, az állatok fejadagját, a takarmány összetételét, a tárolását, a fejés módját, a tej minőségét, a higiéniai normák betartását, a szaporulatról szóló jelentéseket, a trágya kihordásának, tárolásának a módját és még sok más dolgot ellenőriztek. Elhullási kimutatás nem volt, de ha egy állat mégis elhullott, kivizsgálás indult az ügyben, a bűnösnek meg kellett fizetnie a kárt. Éppen ezért, ha elpusztult egy-egy állat, eltitkolták vagy máshonnan pótolták, hogy nullán tarthassák az elhullási rátát. A kocáknak 10-11 malacot kellett fialniuk. Egy kocától évente 2,2 fialást vártak el, ami majdnem olyan volt, mintha egy nőre évente másfél szülést erőltettek volna – emlékezett vissza nevetve. A község két településén nagyjából 10 ezer sertést neveltek. A kisperegi téeszben 400-500 fejőstehenet gondoztak, valamint 400-450 Román-tarka fajta tenyészbikát neveltek. Amikor utóbbiak elérték a fejenkénti 450 kilót, szétosztották őket a megye, illetve az ország nyugati régiójában működött téeszek, állami gazdaságok szarvasmarha-farmjai között. Azokat az egyedeket, amelyekre nem volt szükség, a mesterséges megtermékenyítés alapanyagának, az ondónak az előállítására használták. Az itteni téesz 300-350 fős tenyészkoca-állománnyal rendelkezett, a szaporulatukból biztosítani kellett évente a 3500 hízott sertést az állam részére. Mivel ilyen fontos létesítmény volt, a legmagasabb szintű látogatások, azokat megelőzően ellenőrzések zajlottak le Kisperegen. A helybeli téeszben állandóan 100-120 személy dolgozott. Köztük takarmányosok, istállósok, fejőnők és más bedolgozók. A fizetések szerények voltak, de beosztva meg lehetett élni belőlük. A nagyperegi téesz állatállománya el volt hanyagolva, mert a vezetőség a nagykultúrára helyezte a hangsúlyt. Kukoricát, búzát, kendert, cukorrépát termesztettek. Mivel az állatállományuk nem állt a helyzet magaslatán, sokszor kikapott miattuk a község tanácselnöke. Volt ugyan 400-450 tehenük, de a tejtermelés gyengébb volt a kispereginél. 350-400 tenyészkocájuk volt, amelyeknek a szaporulata biztosította évente a 3500-4500 fős hízóállományt. A jelzett állatokon kívül a lakosság magángazdaságaiból évente leadtak 600-650 hízott bikát, illetve több ezer sertést. Manapság az akkori állatállománynak a 10%-a sincs a községben: szarvasmarha, növendékekkel együtt talán 200, míg a sertések száma malacokkal együtt sem éri el a 2000 főt. A szaporulat és a mindenféle termelékenység erőltetett növelése, a megvalósítások tupírozásával párhuzamosan a megszorítások 1982-től kezdődtek, amikor Ceauşescu és tanácsadói eldöntötték, hogy terményben fizetik ki a 24 milliárd dollár állami adósságot. Az államfő hatalmi mámorában úgy tett, mintha elhitte volna a talpnyalói által a megvalósításokról közölt egyre hihetetlenebb sikertörténeteket, illetve legyezte az önérzetét a nép látszólagos szeretete. Neki az volt jó, mert nem akarta látni, ismerni a valóságot. Ez így ment évekig, noha egyre inkább érezhető volt a feszültség. Még ’89-ben is elhitte a hazugságokat, illetve, a nép szeretetét, noha az emberek már undorral mentek tapsolni neki látogatásai alkalmával. Rajta kívül talán mindenki tudta, hogy látogatásaira a szebb teheneket áthajtották a szomszédos településről vagy téeszből. Erre Pécskán nem egy példa volt, mégis hallgatni kellett. De hát a helyi vezetőségnek minden oldalról meg volt kötve a keze. Példának okáért magának olyan gondjai is voltak, hogy a mezőgazdasági kampány kezdetén leállították a Pécskára, illetve Aradra közlekedő autóbuszokat. Azért viszont, hogy a községben naponta reggel Aradra, illetve este visszafelé közlekedjen az autóbusz, csak maga tudja, mennyi húst és kenyeret kellett vinnie Aradra. 1980-ig Nagy Sándort hetente csak egyszer, fél órára hívták a megyei első titkárhoz vagy a helyetteséhez. Akkoriban várták az értekezletet, mert ha az ember felállt, volt kinek elmondania a gondjait. Egyik ilyen volt Nagypereg községben a fogászati rendelőnek a szükségessége. Ez háromévi folyamatos problémafelvetés, kérés után megvalósult. 1982 után egyre érezhetőbbek lettek a megszorítások, az üzletekből eltűnt az élelmiszer, miközben faluhelyen is mindent be kellett szolgáltatni.