Emlékezés egy tél-éjszakára...

Folyamatosan készülődnek a nagy emlékezésre: szervezetek, egyházak, városok. Hívnak ide is, oda is; ki illemből, ki számításból...  A lelkem menne, az eszem maradna. A demagóg szövegekre már nincs időm, a hungaropesszimista siránkozás kikészít. Inkább a magam módján emlékezem, s leltárt készítek.

Tizennégy voltam azon az estén, mikor gyalog kellett hazamennem a suliból: egyedül és sötétben. A Kossuth téren (románul Traian) egy lámpa sem égett, de nem féltem. Addigra már megszoktam, hogy ez vesz körül. Igaz, az feltűnt, hogy nem jön mögöttem a bácsi, aki már hónapok óta jött... mögöttem: otthonról az iskoláig, az iskolától hazáig. Apu azt mondta, nem kell tőle félni. Én hittem volna neki, de valahogy folyamatosan éreztem annak a rendőrnek a szorítását, a szájszagát, a borotválatlan arcát, hallottam a mormogását még így hónapok múltán is, és ettől a másikra is valahogyan így gondoltam...

Otthon mindent bezártunk, a villanyokat eloltottuk. Csak egy gyertya égett, hallgattuk a rádiót. Anyu azt mondta, ha bemondják a rádióban, akkor minden rendben lesz... Aztán éjfél körül megindult a város azon része, ahol laktunk: jöttek-mentek az emberek az ablak alatt, nem értettem, miről beszélnek. Átjött az udvaron Erzsike néni: – Tiszteletes asszony, maga ne menjen ki! Majd én – hallom azóta is öreges kis hangját. Akkor indultak meg a helikopterek, amelyekből lőttek: láttuk a sötétben a fénylő golyózáport, a furcsán ropogó hangokat. Anyu bezavart.

Reggel el kellett mennem a Bega másik oldalára a volt kántorékhoz, hogy telefonáljak Váradra, a nagyszüleim értesítsék aput. Sokat kellett várnom, míg szabad lett a vonal. Azt kellett mondanom, hogy jöjjön értünk, mert nagy vihar van. Tata nem értette. A végén zokogtam a telefonba, hogy értse meg, baj van, s értesítsék édesapámat. Még aznap este megérkezett értünk. Addigra anyu összepakolt, s nagyon rövid idő alatt el is indultunk. Csak öt percre álltunk meg Aradon mamánál. Kértük jöjjön velünk, de ő nem akart. Aztán mentünk tovább.

Már hajnalodott, mikor Váradra értünk a nagyszüleimhez. Onnan irány Érábrányba. Az úton többször leállítottak idegen autósok, hisz Temes megyei rendszámunk volt. Ölelgettek, egy csomó mindent mondtak, volt, akitől élelmiszert kaptunk. Muszáj volt elfogadni. Örültek nekünk, és szerettek minket!

És aztán megértettem, hogy most valami jobb fog következni. Otthon azt beszéltük, aput biztosan hazahelyezik a Bánságba, hisz büntetésből küldték Bihar megyébe. De ez nem történt meg. Anyu remélte, hogy ismét magyartanár lehet, mert már évek óta lefokozva tanítónőként dolgozhatott csak. Ez megtörtént, de nem volt sok öröme benne, hisz folyamatosan jelentgették.

Nekem ekkortájt kellett személyit csináltatni, de nem kaptam még én gyerekként sem temesvári okmányokat, nemhogy a szüleim. Így Aradra kellett bejelenteniük, édesanyám iratai alapján.

Kilencven őszén Váradra mentem a tanítóképzőbe. Akkor már nem örültek a temesváriságomnak, öt évvel később, amikor végeztem, Temes megye nem is küldött állást a kihelyezésünkre. Csak nehezen kerültem Újszentesre tanítani, miközben már akkor is pedagógushiány volt...

Amíg a közoktatásban dolgoztam, minden évben beszélgettünk arról, kinek mit jelent 89. Tudják-e, mit köszönhetnek azoknak az eseményeknek? Mit jelent a szabadság? És mit az elnyomás? Mit jelent a remény? És mit a félelem?

Végignéztem, ahogy sokan anyagi, erkölcsi, kapcsolati vagy mindháromféle tőkét kovácsoltak abból az egy hétből. Sokuknak bejött... És sokan vannak azok, akikről semmit nem tudunk, mert nem kiabálták ki őket hősnek, és sokan vannak azok, akik bár hősködtek, később kiderült róluk egy s más. Néha jó emberekről rossz dolgok.

Nem rég szóltak, hogy az egyik településen, ahol apu szolgált, kitennének egy emléktáblát. Mondtam, nem szeretném, hisz most vették le a már éppen nem aktuális hőspap tábláját, és én nem akarom, hogy helyébe az édesapám neve kerüljön, mert mi nem leszünk játéka mindenféle szélnek.

Ha emlékezünk, sok mindenre kell emlékeznünk... Azokra is, akik akkor is, most is csak magukban bízhattak. Már az elejitől fogva! De lehet, hogy valójában ez visz előre, mert ha féltünk is, a helyünket megálljuk.

(J. A.)