Emlékképek a Mikes utcából

Hát az meg merre van? – kérdezheti a jámbor olvasó.

És miért pont onnan?

Még mielőtt újabb kérdések gyötörnék, elárulom. Aradon található ez az egyenes utca, és azért írok róla, mert kicsiben maga a város. Az már csak mellékes, hogy véletlenül éppen itt születtem, és itt éltem 27 éves koromig. Szóval közeli viszonyban vagyok a hajdan Mikes Kelemenről elnevezett utcával, amelynek 1920 utáni második „keresztapja”, Mihail Kogălniceanu 19. századbeli jeles román történész és politikus.

A hasonló hangzás miatt, gyermekfejjel azt hittem, hogy a korábbi utcanév román fordításáról van szó.

A Szerb-palota és a Választó (Andrei Șaguna) utca között elterülő rész lehet úgy 700 méter. Nem túl hosszú, nem túl rövid. Még a háború előtti években széles kocsiútját kiaszfaltozták, remekül lehetett rajta karikázni, rollerezni, biciklizni. A pernyávai konflisok is örvendtek, ha erre vezetett az útjuk.

Meglehetősen forgalmas utca volt a „Mikes” és napjainkban még inkább az, hiszen egyenes folytatásaként a Csutora (Condurașilor) utcán a népes Alfa telepre jutunk. Itt halad el jó pár éve a lakónegyedet érintő körjáratú villamos.

A Mikes utca „fontosságát”, már a múlt rendszerben is felismerték. Akkoriban a Köztársaság útját (főtér) átszelő 15-ös busz járt erre. No meg a várból a Csálai erdő melletti lőtérre masírozó katonák. A jó ég tudja, miért, de ha éppen nem énekeltek, akkor a 49-es házszám közelében, merthogy ott laktam, parancsszóra mindig rázendítettek a Republica, măreața vatră című katonadalra. Ezt bakaruhában magam is dünnyögtem. Némi huncutsággal olykor vatră helyett vadrăt, azaz vödröt énekeltünk, de ezt feletteseink nem vették észre.

Harmadéves egyetemistaként a várban szolgáltam mundéros, fegyveres katonaidőm első részét. Kollégáim ezt óriási mázlinak nevezték.

Az eskütétel előtt hetekig nem kaptunk eltávozási engedélyt, látogatót sem fogadhattunk. Édesanyám, aki ismerte a gyakorlatozó katonák mindennapi útvonalát, az ablakban várta, hogy viszontlássa angyalbőrbe öltöztetett fiacskáját. Csakhogy buzgómócsing felettesünk, hogy borsót törjön az orrom alá, éppen a házunkhoz közeledve rikoltotta a parancsszót: „gáztámadás!” Szóval, a második világháborús gázálarcban trappoló bakák közt anyám nem ismert fel. Hiába próbáltam kézjelekkel értésére adnom, hogy itt vagyok, én vagyok. A végén még bajom is lett belőle, mert az egyetemisták csökkentett időtartamú katonai szolgálata miatt irigykedő tisztecske azzal vádolt, hogy kézmozdulataimmal „jeleket adtam az imperialistáknak”.

Aradon, a Mikes utcában.

Dúlt a hidegháború, egyéb baromságot is el kellett viselnünk.

Szóval ez az akácfákkal teli utca amolyan, urbanisztikailag nehezen besorolható, „senki földje” volt. A tudós monográfus, Márki Sándor szerint a páratlan oldal, ahol én is laktam, Rácfertály (Sarkad) legszélső utcájának számított. A páros oldal meg a belváros peremének. Mások szerint Pernyáva volt már az a javából, még ha innen is terült el a „határnak” számító Választó utcától, nem azon túl. Szóval se ez, se az.

Annak idején, ha rácfertályi lányt kísértem haza, megfenyegettek a helybéli srácok, mert „idegen betolakodónak”, azaz pernyávainak tartottak. Ha Pernyávába, az ecetgyár környékére merészkedtem, az ottani „ultrások” öklüket rázva adták tudtomra: amennyiben itteni lányra vetném a szemem, cipódagadtra vernek. Merthogy ez az ő „felségterületük.”

Később eszembe jutott, hogy valahogy így van ez manapság a város egészével is. Se Bihar, se Bánság, talán még Partium se igazán.

A senki földje itt, az ország nyugati peremén.

Ez az érzés mostanság mind gyakrabban erőt vesz rajtam.

Érdekes, hogy a Mikes Kelemen elnevezést is csak a 19. század végén kapta az utcánk. Korábban Új terem név alatt szerepelt a várostérképeken. Hogy milyen teremről volt szó, Ficzay Dénes is csak találgatta. A népszerű tanár és kiváló „aradológus úgyszintén a „Mikes utca fia” volt és jó ideig itt is lakott”.

A teljesen mellékes „beskatulyázástól” függetlenül, gyermekkoromban ez a fertály nagyon élethűen tükrözte Arad etnikai és vallási sokszínűségét: magyarok, románok, svábok, szerbek, zsidók. Sőt szlovák is akadt: Drugas, a suszter. A környéken nem volt más cipész. Reggeltől naplementéig dolgozott. Nagyon szerette a gyerekeket. Engem elfogadott volna inasának. Váltig hajtogatta, hogy menjek suszternek, mert az „sose hal éhen”, az embereknek mindig szükségük lesz cipőre.

Lehet, hogy igaza volt…

Szóval, már a mi házunkban is, ahol 11 család talált otthonra, teljes volt az etnikai „lecsó.” Valamennyien főbérlőknek számítottunk. Az államosítás előtt az egykori gáji katonai repülőteret, majd a mi házunkat tervező Marian építészt mondták tulajnak, neki fizettünk. 1948 után a városi lakáshivatal szabta meg és hajtotta be a házbért.

Érdekes emberek lakták a Mikes utcát. Átellenben lakott Pavlovics néni. Azóta se láttam ilyen termetes asszonyságot. Közel járhatott a másfél mázsához, de a humora se volt könnyű fajsúlyú. Pár házzal odébb Soreanu Szigeti Magda gyermekorvos szinte egész nap lótott-futott a kis betegeihez. A hatalmas földszintes ház második felében a Moru család lakott. A családfőt a tiszavirág életű Aradi Állatorvosi Főiskola rektoraként emlegették.

A felvégen lakó Wiederernek és az utca túlsó végében lévő Kleitsnek kis élelmiszerboltja látta el a környék lakóit, majd 1948 után a Közép utca  (Blanduziei) sarkán megnyílt egy állami boltocska, későbbi Alimentara. Vezetője, Gantner úr joggal büszkélkedett: Mátyás fiát Európa egyik legjobb asztaliteniszezőjeként tartották számon. Akkoriban Angelica  Rozeanu (Adelstein), Zeller Ella, Gantner Mátyás, Reiter Tamás és Harasztosi Tibor erősítette a fiatal Románia hírét a sportvilágban. Közülük csak Matyi volt aradi.

A páratlan oldalon lakott Moldovszki, a legmenőbb szövetkezeti cipőüzlet vezetője, Huber úriszabó és Neusatz főkönyvelő. Gyermekeik a Kálvin utcai gimnáziumba, az akkori Magyar Vegyes Líceumba jártak, mint ahogy ott tanultak közvetlen szomszédaim, sőt az udvaromban lakó gyermekek is.

Közvetlen mellettünk egy számomra rejtélyes kisüzem működött: „Vasiparként” emlegették és a két világháború között rendezkedtek be, meglehetősen nagy területen. Innen lehetett „szerezni” jó minőségű golyóscsapágyakat. Kincs volt ez akkoriban nekünk, gyerekeknek, hiszen rollerkeréknek használtuk.

Aztán a Vasipart bekebelezte a kisszentmiklósi mezőgazdasági gépgyár, amelynek élén évtizedekig az elvtársak által is nagyra becsült Salamon mérnök állt. Olykor terepszemlét tartott a Mikes utcai részlegen, ilyenkor összesúgtak az utcában az öregek: „Itt van Salamon”. (Nem a bibliai bölcs.)

Ma már ez is csak emlék.

Mint ahogy helytörténeti epizód a filmbeli Mikes utca. Kétszer választották forgatás színhelyéül: a ’60-as években napokig itt filmezték Francisc Munteanu În orașul de pe Mureș c. regényének adaptációját. Közel négy évtized multán egy nemzetközi koprodukcióban készült film, a több rangos fesztiválon díjat nyert Werckmeister harmóniák egyik helyszínéül választotta Tarr Béla rendező. Persze az ilyenkor elmaradhatatlan díszletezéssel és „kozmetikával.” Ekkoriban szóbeszéd tárgya volt egy helybéli asszony, aki munkából jövet azt hitte, visszatért a régi tulajdonos, mert a háza homlokzatán cégtábla hirdette: „Kévésék kocsmája.”

A Kogălniceanu, alias Mikes utca a közelmúlt aradi históriájának parányi mozaikkockája.