Fekete Géza nyolcvanéves

Gézám, ma, június 25-én betöltöd a nyolcvanat.

Szörnyűlködhetnék kicsit a látszat kedvééért, olcsó újságírói fogással, hogy uramisten, már nyolcvan? De hogy „venné ki magát”, ha már magam is közeledem hozzá (nem biztos, hogy megérem), és tudom, hogy Te valamivel „nagyobb” vagy nálam?

Ha kilencvenedik, pláne századik éved betöltésekor írhatnék valamit köszöntésedre, hát az igazán pompás lenne.

Ám a jövő bizonytalan, a múlt, többé-kevésbé, ismert.

Magam sem tudom, miért – sok régi eseményt már csak mások emlékezése nyomán tudok felidézni –, emlékszem arra a pillanatra, amikor a Vörös Lobogó főszerkesztő asszonya bemutatott új, közgazdász végzettségű kollégaként, aki Nagyváradról költözött át felesége szülővárosába, Aradra.

Addig a lapnál soha nem dolgozott közgazdász végzettségű újságíró, és többen (magam is, még tacskóként) bíztunk abban, hogy erősítheted az akkoriban kialakulóban lévő „új szellemet”.

És lőn.

Gézát nagyon rövid idő alatt befogadta és megszerette a szerkesztőség – talán a gazdasági rovat régivágásúinak kivételével, akik, méltán, vetélytársat láttak benne. Géza természetes, jó humorával, mások iránti segítőkészségével, az akkori kánonok lefitymálásával egy-kettőre kivívta munkatársainak szimpátiáját.

Ha az aradi Vörös Lobogó utolsó, 1989-ig terjedő időszakának, mondjuk tízenöt évének van egy munkatársa, akihez anekdoták sora fűződik, az biztosan Fekete Géza.

A számos említésre méltó közül csak egy.

A nemzeti ünnepen, augusztus 23–24-én a két aradi, román és magyar napilapnál éjjel-nappali telefonügyeletet kellett tartani. Történt, hogy valamelyik napon a K. B. (ez nem körülbelül, hanem maga a párt Központi Bizottsága) sajtóügyekben mindenható propaganda osztályának egyik, sajtóberkekben nagyjából ismert nevű munkatárselvtársa ellenőrizte a rendszer működését, és Aradon X elvtársat kereste. Géza, a szolgálatos, pechjére nem ismerte sem az ismert, hívást kezdeményező, sem a keresett nevét – vagy csak félrehallotta, a vonal recsegett? Mindenesetre így reagált: „Hagyjon békén, uram, itt nincs semmiféle X elvtárs”.

A történeten kitűnően szórakozott a két redakció, miután a bukaresti főelvtárs mindkét főszerkesztőt alaposan (a magyart persze jobban) lehordta, s az eset „feldolgozásra került”. Szerencsére nem lett komoly következménye, bár akkoriban lehetett volna.

Ha a nyolcvanéves Fekete Géza ny. újságíróról beszélünk, feltétlenül kiemelendő, hogy ő volt az 1989 utáni aradi magyar sajtó első igazgatója.

Ő volt, aki Bukarestben bejegyeztette a Jelen c. aradi magyar újságot.

Ő volt az, aki a kezdeti, anyagilag nagyon nehéz időszakban, amikor a függetlenedett újság már nem támaszkodhatott addigi eltartói pénzbeli támogatására, egy nagylelkű, aradi származású szponzor, Böszörményi Zoltán pedig még nem vette védőszárnyai alá a helyi magyar lapot, talált megoldást: Magyarországról például „remitendát” – azaz ott megmaradt, el nem adott – színes folyóiratokat hozott, ezerszámra, olykor nem kis nehézségek árán, s Aradon értékesítette. Órák százait áldozta rá életéből, a köz, az újság fennmaradása érdekében.

Ami volt, elmúlt, tény, hogy Fekete Géza mától belép a kilencedik X-be. A harmadik nyolcvanat megért, még élő aradi magyar újságíró Czakó Margit és Puskel Péter után.

Egy minapi beszélgetésünkkor figyelmeztetett: ha netán írnánk róla valamit az évforduló kapcsán, nehogy megfeledkezzünk Bălaj Mandits Katalin fél évtizede elhunyt kedves kolléganőnkről, akivel anno gyakran együtt ünnepeltük a szerkesztőségben születésnapjukat. Kati, a „tüneményes” (ez volt kedvenc szavainak egyike) szintén júniusi születésű, és szintén 80 éves lenne.

Hosszú, boldog életet az élőknek, nyugodalmat az eltávozottaknak.

Jámbor Gyula

Volt kollégái, a Nyugati Jelen minden munkatársa még nagyon sok szép évet kíván Neked, kedves Géza, egészségben, szeretteid körében!