Hetvenéves véndiák-találkozó

Ha megtalálnak a szavak… Az ezzel a címmel megjelent jegyzetet kopogtatónak szántam néhány héttel ezelőtt itt, a lapban, és nem voltam meggyőződve arról, hogy célba is érnek a szavak. Mert Kolozsvár nincs a szomszédban… Sylveszter József tanár úr azonban bizakodott. Telefonon közölte a Kincses Városból, hogy nagy fába vágta a fejszét: hetvenéves véndiák-találkozót szervez. Tisztában van vele, hogy nem lesz könnyű a kapcsolatteremtés, és talán még nehezebb lesz keresztet rajzolni egy-egy név mellé, de szerinte ez az utolsó lehetőség. Sok év eltelt azóta, hogy a Dónát úton nyíltak még az orgonák, és nagyon ígéretesnek tűnt a jövő 113 frissen képesítőzött fiatal előtt. A Kolozsvári Magyar Pedagógiai Középiskola 1952-ben három párhuzamos osztály (egy fiú-, egy leány- és egy vegyes osztály) növendékeit bocsátotta szárnyra. Országszerte nagy szükség volt magyar tanítókra, népnevelőkre. A piarista rend megszüntetett tanintézetének falai között kelt életre a tanítóképző, és egyben a remény, hogy minden jobb lesz…

Nos, a hetvenéves találkozó rendkívüli alkalom lehet egymás látására, a beszélgetésre – reménykedett Sylveszter József, aki több mint harminc évig élt és oktatott Resicabányán, ahova ilyen útravalóval indították: „Egy kizsákmányoló fiának a helye a Bánságban van!”  (Kisiparos édesapja egy segéddel dolgozott a műhelyében, és öt gyermekének kereste meg a kenyerét, amit – a szülőket is számolva hét – felé kellett osztani naponta.) Tehát Resicabánya olyan hazai gulágnak számított, ahol vezekelnie kell a gyereknek az apja bűnéért!

A tanár úr megkezdte a toborzást. Szerencsét kívántam hozzá.

Telt az idő, és a napokban újra jelentkezett: Sikerült! – mondta a telefonba, és a hangjából, hangsúlyából ítélve azt is gondolhattam volna, hogy megütötte a főnyereményt a lottón. Pedig ő nem tartozik a könnyen lelkesedő, hangoskodó emberek közé. Nem az a nyomulós, olcsó elismerésre vadászó típus. Éppen ellenkezőleg.

De következzen a lényeg: június 12-én a kolozsvári Grigorescu lakónegyedben, a Törökvágásnál a református egyházkerület esperese, dr. Bibza Gábor, Sylveszter József kérésére itt fogadta és istentisztelet keretében köszöntötte a véndiákok csoportját. A rendkívüli alkalomra meghívta Brassóból a nagy múltú Magyar Dalkört, amely egyházi és Kodály-dalokat énekelt, a Báthory István Elméleti Líceum igazgatónője pedig elismerő és megható szavakkal méltatta a hét évtizedes nagy utat bejárt kollégákat. Sylveszter József az ünnepeltek nevében igyekezett megfogalmazni, amit a gondolat és a szív sugallt. Az egykori útravalóból idézte: „Keresd és szeresd az életben mindig a szépet, találd meg azt is, amit más észre sem vesz”. Nem könnyű ez, főleg olyankor, ha a szép és a jó elé odatolakszik az ártani, megosztani akaró szándék, ami a kristálytiszta vizet is felkavarja. És mégsem szabad megállni a magunk választotta úton.

Az esperes úr megemlékezése és imája, valamint a Gaudeamus igitur és a himnusz eléneklése foglalta keretbe az ünneplést, átadva a helyet a beszélgetésnek, emlékezésnek a fehér asztal mellett.

Az egykori 113 diáktárs közül hat érkezett a találkozóra: Zilahról, a magyarországi Nagykökényesről és Kolozsvárról. Némi segítséggel, de nagy akarással jöttek, és hírt hoztak azokról is, akik az idősotthonok lakói, netán távol élnek, illetve elköltöztek a nagy csend birodalmába.

A találkozó kezdeményezője és sikeres létrehozója, Sylveszter József a telefonban is megerősítette: a betegségekre panaszkodó, kórház- és orvosneveket soroló, részvétet váró beszélgetéseket teljesen kiiktatták a szótárukból. Ady Endre szavaival élve, az, hogy „minket csókolt öregre az idő” nem ok a panaszra, részünkről inkább a Gondviselés iránti hála kifejezése. És amit most elmondtam, biztatásnak is szánom a fiatalok felé, akik talán félmosollyal a szájuk szögletében megjegyzik: az öregek már könnyen beszélnek!

Sipos Erzsébet