Hittel, hűséggel, kitartással

Kós Károly születésnapjához (1883. december 16.) kötődően első ízben ünnepelték idén a Magyar Építészet Napját, díjazva a legjelentősebb kortárs alkotókat. A díjátadó ünnepségre a Pesti Vígadóban került sor, az Építési és Közlekedési Minisztérium védnöksége alatt megnyílt Kós–Bánffy, Bánffy–Kós című vándorkiállítás keretében, mely Bánffy Miklós születésének 150. és Kós Károly születésének 140. évfordulója alkalmából állít emléket a két nagy erdélyi építésznek, polihisztornak, és kettejük értéktermő barátságának. Szebeni Zsuzsa színháztörténésszel, a kiállítás kurátorával beszélgettünk. 

– Úgy érzem, Kós Károly mai erdélyi kisebbségi létünk minden vonatkozásában utat mutathat(na) nekünk – irodalom, építészet, gazdaság, média, közélet, politika terén, és mindenek fölött emberi mivoltában –, még sincs teleplakátolva vele az erdélyi közélet, nem idézzük, ritkán emlékezünk meg róla. Ezért is örvendek nagyon a mostani kiállításnak. De akkor indítsuk ott a beszélgetést, hogy miért szorult ennyire háttérbe Kós Károly, és mi volna az, amit mindenképpen tudnunk kéne róla, mindenképpen látni kéne, életünk részévé kéne tenni az ő szellemi hagyatékából?

– Számomra is óriási nagy öröm, hogy ez a kiállítás el tudott készülni. Az az igazság, hogy én Sepsiszentgyörgyön élek, jelen pillanatban a Liszt Intézetet vezetem, és az utam mindennap a gyönyörűen megújult Székely Nemzeti Múzeum mellett vezet el, amely folyamatosan épül, szépül, és Kós Károly emlékét ébren tartja. Ott van például egy kültéri kiállítás az Erzsébet parkban, és Kós Károly emlékezete valóban elevenebb. Amikor a Székely Nemzeti Múzeumban konferenciák vannak, akkor a Kós Károly-témák mindig előtérbe kerülnek. Most az évforduló kapcsán pedig két Kós Károly-konferencia is volt. De ettől függetlenül nyilván azért is hoztam ezt a kiállítást létre, mert közben én is érzek egyfajta hiányt. Éreztem ezt akkor is, mikor az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa voltam, mert akkor is két kisebb lélegzetvételű kiállítást szerveztem, amelyek egy-egy szeletét mutatták be Kós Károly életének. Az egyik egy képeslap-gyűjtemény volt, amely végigkövette Kós Károly pályáját, a másik pedig Kós Károly színházi világát mutatta be, és nagyon sokan meglepődtek ennek a világnak a komplexitásától. Mert azt nagyjából mindenki tudja, hogy a Budai Nagy Antalt ő írta, de azt, hogy a díszleteket és a jelmezeket is ő készítette hozzá, ez azért a legtöbb néző számára újdonságot jelentett. És miközben állandóan keressük, hogy az erdélyi szórványmagyarságnak mi lenne az a kivezető út, amely ezt a helyzetét megoldaná – például a kulturális szférában megtalálni a kulturális intézmények, a hagyatékok, a múzeumok, az egyházak helyét –, valóban egyetértek, hogy annyit kellene tegyünk, hogy a helikoni jegyzőkönyveket fellapozzuk, és azt az állásfoglalást, amit Kós Károly és az egész kör együttesen képviselt – nyilván nem vitamentesen, hiszen különféle megvilágításban, de azért nagyon hasonló fajsúllyal –, gyakorlatba ültessük. Mert nagyon hasonlóan gondolkoztak mindazokról a  problémákról, amelyeket akkor meg kellett oldani, és ezek közül nagyon soknak a megoldása mai napig sem született meg. Nyilván egyszerű lenne elővenni a Kós Károly-i választ. És azt hiszem, hogy az ő  életében volt egy olyan fordulópont, amire mindig figyelni kell, és egy kicsit ezért is lett ez a kettős megemlékezés, hiszen nagyon szépen fogalmazva megformálta azt az állásfoglalást, amelyben leírja, hogy fiatalkorában ösztönösen, a trianoni ítélet után tudatosan lemondott a biztos iparművészeti iskolai állásáról, és leírja, hogy mennyire küzdelmes helyzetbe került, vállalva mindazokat a következményeket, amelyek abból adódtak, hogy ő a biztos helyzetét egy számára szellemileg, művészileg és lelkileg beteljesüléshez vezető útra váltotta. Hazatért szülőföldjére, és minden erejével, kompromisszumot nem ismerve próbálta értékteremtő munkával ellensúlyozni a Trianon utáni áldatlan állapotot. És úgy látom, hogy azért nekik óriási eredményeik voltak abban, hogy elindult az élet az elcsatolt országrészben. Mai napig is sok vonatkozásban az általuk megteremtett intézményekre építünk. Mert vagy a Barabás Miklós Céhhez jutunk, vagy az Erdélyi Szépmíves Céhhez, vagy azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a gazdaság, az önfenntartás felé vezetik az embert. 

– Ebben a hűségében, kitartásában, teremtő erejében Kós Károly igaz társakra talált. Bánffy Miklósról még kevesebbet tudunk. Milyen társításban kerültek most ők közös kiállításra?

– Én Bánffy Miklós-kutató vagyok, ő a szakterületem, de ez a társítás már a debreceni szakdolgozatom idején is felötlött, hiszen ők mindketten, éppen úgy, mint Bartók Béla is, az Arts and Crafts (Művészetek és Kézművesség mozgalom), tehát a szecesszió egy nagyon érdekes ágazatához kapcsolódtak. Ez egy nagyon korszerű kapcsolódást jelentett, hiszen Akseli Gallen-Kallela és William Morris is részt vett azon a konferencián, amelyen Kós Károly is, és feltehetően Bánffy Miklós is, bár erre biztos tükrünk nincs. Annyira szoros kapcsolatban állhattak az európai kultúrkör akkori jeles képviselőivel, hogy Akseli Gallen-Kallelát Kalotaszegre is elvitte Kós Károly, és erről egy gyönyörű anyag született. És hogy miért fontos mindez a teljes alkotás szempontjából?! Mert ez egy olyan életformát, egy olyan művészeti koncepciót tükröz, amely az élet minden egyes területén, a lakótértől a tapétaminta megválasztásáig, és minden tárgynak a megválasztásában, amely körülvette őket nagyon fontos volt. Ez egy teljes koncepciót hozott, és azt hiszem, Kós Károly rendkívüli hatásának a gyökereit találjuk meg ebben. Számára az inspiratív erőt Kalotaszeg nyújtotta. És most ismét sikerült, immár életemben másodszor, a Kós Károly-hagyatéknak egyik feltáratlan részébe bejutnom, és azt láttam, hogy éveken keresztül tanulmányozta Kalotaszeget vázlatrajzaiban, fotóanyagaiban, elképesztő anyagot gyűjtött be, amit aztán később alkotóművészetében visszahozott. 

Bánffy Miklóssal az első közös pontja az Attila, az Isten ostora figurájához kapcsolódó gondolat volt. Amikor Kós Károly elkészítette az Attila királyról való ének című  kézműves kiadványát, amelyben a grafikákat meg a szöveget is ő maga állította össze, ugyanebben az időszakban Bánffy Miklós A nagy úr című darabon dolgozott, és szintén ő maga készítette hozzá a díszleteket és a jelmezeket. Azon túl, hogy összekötötte őket egy olyan különleges világ iránti érdeklődés, ami a magyarság gyökereihez, a kelethez kapcsolódott, a gondolkodásuk, a művészethez való hozzáállásuk is nagyon közeli volt. És erre épült az a szoros barátságuk, amiről nagyon ritkán esik szó egy kiállításon. És ez nagyon-nagyon fontos. A kiállításhoz egyébként kiadtunk egy emlékalbumot, amit úgy igyekeztem összeállítani, hogy valóban semmi mást nem tartalmaz, csak a közös pontokat. Viszont ezt megpróbáltam elsődleges forrásból meríteni, tehát beszéljen Kós Károly, beszéljen Bánffy Miklós. És az első nagyobb anyag, ami ehhez kapcsolódik, az első találkozási pontjuk az IV. Károly koronázása, ahol a művészeti igazgató Bánffy Miklós, és a kivitelezők egyike Kós Károly, akit a frontról felmentéssel tud ebbe a munkába bevonni. Ettől kezdve szinte párhuzamosan halad az életpályájuk, bizonyos pontokon szorosan összefonódva. Mindazokon a fórumokon, amelyek számunkra, az erdélyi magyarok számára nagyon fontosak, egytől egyig közösen vannak jelen. Ahogy az előbb is soroltam, az Erdélyi Szépmíves Céh, a Helikon, a Barabás Miklós Céh és számos olyan intézmény, amely gyakorlatilag a politikai és gazdasági hátteret biztosította. De ha kisebb mozzanatokra gondolunk, azt is láthatjuk, hogy mennyire fontos volt a népművészet felmérése. Együtt mentek például Zsobokra egy olyan népdalestre, ahol Bánffy Miklós első kézből megismerkedhetett a népművészet hatásával. Fontos volt, hogy Móricz Zsigmondtól Hunyadi Sándorig és Dohnányi Ernőig mindenkit meghívtak azokba a kolozsvári körökbe, például az Óváry-szalonba, ahol tulajdonképpen az erdélyi szellemi pezsgés összekapcsolódott a magyarországi kulturális szférával. Ez egy nagyon élénk társadalmi élet volt, amely időnként sakkjátszmákban, időnként ultipartikban testesült meg. De ugyanilyen fontos volt az a feszített 26 nap, amely a koronázáshoz kapcsolódott, és emberileg megalapozta a későbbieket. És azt mondanám, ez az összefonódás, ez a párhuzamos tevékenység egész életükön átvonult, és olyan csodálatos eseményekben csúcsosodott ki, mint a Vígszínház Erdélyi Ciklusának 1937-es bemutatója, amikor Kós Károlynak színpadi szerzőként fergeteges bemutatkozásban volt része, és ezt színpadi vonatkozásban Bánffy Miklós segítette, felügyelte, akinek azért nagyon nagy színházi tapasztalata volt. De érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy Debreceni Lászlóval együtt milyen műemlékvédelmi programot hoztak létre, melyben számos templomot és műemléket megvédtek, rengeteg egyházi, építészeti és művészeti értéknek felmérését végezték el, melyek mind a mai napig sarokkövei az erdélyi kultúránknak.

– Itt most nagyon sok minden elhangzott Kós Károly és Bánffy Miklós életéről, munkásságáról, kettejük barátságáról. Formailag hogyan sikerült ezt tárlatba foglalni?

– Nagyon nehéz volt. Nyilván nekem nagyon sok ismeretem van, de gyakran mondták, hogy kicsit lassítsak, hogy követhető legyek. Éppen ezért arra is gondolva, hogy reményeim szerint rengeteg fiatal fogja megismerni ezt a tárlatot, elsőként egy hatalmas idővonalat hoztam létre, ahol láthatjuk ezeket az eseményeket, nyilván nem a teljesség igényével, hanem a legfőbb pontokra fókuszálva. Párhuzamosan látható a két életpálya, úgy, hogy érzékelhetők legyenek a közös pontok. Ez a kiállítás másik része, egy tablósorozat, ami feleleveníti a közös pontokat. És utána van a tárlatban egy nagyon nagy meglepetés. A Székely Nemzeti Múzeum számára Makkai András magyargyerőmonostori üvegművész elkészítette a Bánffy Miklós tervezte üvegablakot, amely Csaba királyfit ábrázolja a Csillagösvényen. És a kiállításra Makkai András e vitráliumnak a kicsinyített mását készítette el. És mivel a Kós–Bánffy kapcsolatban az indítópont Attila figurája volt, ezért Attila, az Isten ostora témában is készült egy vitrálium, amelynek alapjául egy akvarellvázlat szolgált. Van két ilyen gyönyörű bevilágított vitrálium, és a kiállítás lezárásaként van egy fontos dolog: egy Kós Károly-mellszobor, melyet fia, Kós András készített, valamint 38 eredeti tárgy, amelyek 70 százalékban Kós Károlyhoz, 30 százalékban Bánffy Miklóshoz kapcsolódnak. Nagyon fontos kiemelnem, hogy volt egy kurátortársam, aki nélkül sehol sem lettem volna. Ő Kós Katalin, Kós Károly unokája, aki a hagyatéknak egy részét rendelkezésemre bocsátotta. És ebből közösen válogattunk. Olyan izgalmas tárgyak kerültek kiállításra, mint a Zrumeczky Dezsőtől kapott cigarettatárcája vagy a Kós András faragta tárcája. Tudjuk, hogy mind a ketten erős dohányosok voltak, és ez többször anekdotikus szinten megjelenik kettőjük kapcsolatában. De például olyan drámai pillanatok is felelevenednek az életéből, mint a lemondó nyilatkozat az iparművészeti iskolából, vagy egy gyönyörű fotó, az Erdélyi Szépmíves Céhnek a standját mutatja, vagy fiatalkori feljegyzés a koronázás kapcsán, hogy a dísztérre milyen katonai okmányokra volt szüksége, a vasúti levele, amellyel Isztambulba utazott vagy a honvédigazolványa. Azt hiszem, hogy ezek a tárgyak mindenképpen szükségesek ahhoz, hogy megfoghatóbb legyen, hogy az emberi oldalát közelebb hozza. Ami művészeti szempontból is nagyon fontos: az egyik vázlatrajzfüzete, mert több füzete is látható a kiállításon, de az egyikben a kalotaszegi munkáinak egy részét vehetjük szemügyre. És nagyon sok tárgyhoz a magyarázatot a tablókon találjuk meg. Számomra különleges élményt nyújtanak Kós Károly rendkívül szűkszavú, nagyon tiszta, nagyon szép vonalvezetésű rajzai, melyek a tökéletesség látszatát sugallják. Egyszerűen elkápráztatott ez a zsenialitás. A hagyatékából jöttem rá, hogy ezt a tökéletességet ő úgy érte el, hogy nem javította a rajzokat, hanem ugyanazt a témát, ha kellett, tízszer, ha kellett, százszor elkészítette azért, hogy egy könnyed vonalú, tökéletes munka szülessen. Van egy olyan tabló, amelyen ezt a folyamatot mutatjuk be.

– A kiállítás nevében a vándorjelleg is megjelenik. Erdélybe is eljön majd ez az anyag?

– Mindenképpen ez a szándékunk. Vannak már állomások, amelyeket egyeztettünk, és néhány még folyamatban van. Nagyon fontos  a budapesti bemutatkozás, és az, hogy a kiállítás keretében adták át idén első ízben a Kós Károly-díjat a legkiválóbb építészeknek, de számomra az az igazán fontos, hogy az erdélyi közönség megismerkedjen ezzel az anyaggal. Úgyhogy mindenképpen Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Marosvásárhely jönnek szóba, és hát nyilván nagyon örvendenénk, ha ez Temesvárra, Brassóba vagy Nagyszebenbe is eljutna. Utóbbi helyszínre azért is, mert hosszasan tartózkodott ebben a városban Kós Károly. És hát Temesvár azért fontos, mert ott született, és azért a család kapcsolódik a temesvári helyszínhez.

– Előzetes beszélgetésünkben utaltál rá, hogy időről időre elolvasod a Kiáltó szót, a Kós Károly nevével fémjelzett, 1921-ben kiadott röpiratot. Miért? 

–  Biztonságot ad, és a nagyon nehéz vagy nagyon jó helyzetekben figyelmeztetést, hogy mikor merre és meddig lehet menni, és egy nagyon fontos vezérfonal, amely az én tevékenységemhez lendületet és biztos irányt nyújt. A Kiáltó szó mellett Kós Károly egy Amerikába szakadt hazánkfiának nagyon szépen és velősen megfogalmazta azokat a gondolatok, amelyek számára mindig mérvadók volt: „A Tieddel szemben az én elsődleges életcélom elejétől kezdve nem a siker volt, hanem annak az élethivatásnak a teljesítése, melyet a legavatottabb szellemi emberek, mindenekfelett az igazi művészek mindenütt a világon és minden időben a Sors  rendelésétől vállalva kellett, hogy népének és szülőhazájának sorsát  minden körülmények között a magáénak vállalja, és élete munkájával szülőföldjét és népét, valamint sajátos magyar kultúrájának építését megbecsült hagyományai szellemében hűségesen szolgálja. Igen ez volt az én életprogramom.” 

Azt hiszem, ebben az adventben ennél szebben megfogalmazott, tömörebben végiggondolt elveink talán nem is lehetnek.

Magyar Művészeti Akadémia; Liszt Intézet, Sepsiszentgyörgy