Kell-e a mankó?

Meglehetősen nagy port kavart Remus Cernea parlamenti képviselőnek azon javaslata, miszerint az állami oktatás kerettantervében szereplő vallásórák fakultatívvá válnának, helyettük vallástörténet-etika-erkölcstan néven vezetnének be új kötelező tantárgyat.

Az erre vonatkozó törvénytervezetet november 19-én fogadta el a képviselőház, miután egy héttel korábban az Alkotmánybíróság már alkotmányellenesnek nyilvánította az iskolai vallásoktatás jelenlegi formáját. A taláros testület szerint a jelenlegi törvény azon rendelkezése, miszerint a szülőknek írásban kell igényelniük gyermeküknek a vallásórákról való „felmentését” – alkotmányellenes. Ezért olyan irányú törvénymódosítást javasoltak, amely szerint a szülőknek azt kelljen kérvényezniük, hogy a gyermekük iskolai vallásoktatásban részesüljön. Ez gyakorlatilag az intézményesített vallásoktatás fakultatívvá tételét jelenti. Ezután a Remus Cernea-féle javaslat már semmiféle elvi újdonsággal sem szolgál, inkább a kialakult helyzetre kínál gyakorlati megoldást. A javaslat jelenleg a szenátusban vár megvitatásra.

Ne adjuk fel a kivívott jogainkat!

A Román Ortodox Egyház főméltóságai nyílt levélben fordultak a szenátushoz, arra intve a testületet, hogy tekintsen el a Cernea-féle javaslattól, hiszen ez a hagyományos értékek és vallási tanítások teljes háttérbe szorítását eredményezné.

A történelmi magyar egyházak képviselői egyelőre nem nyilatkoztak hivatalosan az ügyben. Hallgatásuk akár néma tiltakozásnak is minősíthető, annál is inkább, mivel a tanügyminisztérium idén kizárólag az ortodox egyházzal kötött protokollumot az iskolai vallásoktatást illetően. A magyar egyházak és felekezetek erre vonatkozó javaslatai még mindig ott porosodnak a szaktárca süllyesztőiben.

Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület kancellárja lapunknak úgy nyilatkozott: egyelőre várják az Alkotmánybíróság érvelését, illetve a törvényjavaslat szenátusi sorsát. – Természetesen egyházi szinten ragaszkodunk ahhoz, hogy a vallás szerves részét képezze a törzsanyagnak. Erre a törvényhozóknak kellene megoldást találniuk. Tény, hogy az iskolai vallásoktatás, ami gyakorlatilag lehetőséget biztosít arra, hogy Istenről beszéljünk az iskolákban és intézményes formában adjuk át a hagyományos értékeket, egy olyan kivívott jogunk, amiről nem szeretnénk lemondani. Annál is inkább, mivel tapasztalatom szerint a tömbvidéken, de számos szórványvidéki magyar iskolában is a vallástanárok rendkívül szép munkát végeznek, a tanári karok teljes jogú tagjaiként nevelik a gyermekeket és erre nagy szükség van. Természetesen tudomásom van arról is, hogy különösképpen a szórványvidéken komoly gondokba ütközik a vallásoktatás. Elsősorban az alacsony gyereklétszám miatt. De a szakképzett vallástanárok hiánya is sokfelé jelent gondot. Sajnos, a kettős tanári szakképesítés leállítása óta a vallástanár-képzés jelentősen visszaesett. Ilyen helyzetben pedig nagy felelősség hárul a kisközösségeket gondozó lelkipásztorokra, akiknek feladatuk lenne az iskolai vallásoktatás biztosítása is – nyilatkozta Gáll Sándor egyházkerületi kancellár. 

Sok múlik a vallásoktatón!

Az iskolai vallásoktatást önmagában az érintettek többsége is jó lehetőségnek tartja. Az ezt szabályozó törvény, s főként annak alkalmazása azonban többféle megközelítést eredményez. Sajátos, szórványvidéki helyzetünkből fakadóan a kisközösségeinkben tevékenykedő lelkészeket, tanintézmény-vezetőket kérdeztünk az ügyről.

Kovács Szabadi Tünde lupényi református lelkész asszony maga jár be a helyi általános iskola magyar osztályaiba vallást oktatni. – Véleményem szerint szükség van az iskolai vallásoktatásra, hiszen nem minden gyermek jön el az egyház által szervezett hétvégi vallásórákra. Fontosnak tartom, hogy a gyermekek megismerjék a szentírási történeteket, tanításokat, melyek megalapozzák keresztyén világszemléletüket. A vallásórán való osztályozást is szükségesnek tartom, mert különben a diákok egy része egyszerűen nem jelenne meg az órán – véli a lelkésznő, aki óraadóként tanít az iskolában.

Puvak Antal fr. Marián, a dévai Szent Antal plébánián tevékenykedő fiatal lelkipásztor árnyaltabban látja a dolgot. – Az iskolai hitoktatást fontosnak tartom. De meggyőződésem, hogy a hitet nem lehet tantárgyként kezelni, ahol jegyeket osztogatunk, hiszen a tárgyi tudás nem áll egyenes arányban a gyermekek, fiatalok hitével. Vallásismeretből, vallástörténetből lehet osztályozni és gyakorlatilag ez is történik. Viszont nem igazán látom, hogy ez hol segíti a fiatalokat a hitéletükben. Egy másik kérdés az, hogy ki a tanintézményben alkalmazott hitoktató. Nagyon fontosnak tartanám, hogy olyan ember oktassa a diákokat az iskolában hitre, vallásra, akinek szoros, élő kapcsolata van a helyi egyházközséggel, a plébánossal. Aki példát tud mutatni, aki közel tudja hozni a diákokat a helyi egyházközösséghez. Ilyen téren az a tapasztalatom, hogy sokkal hatékonyabbak a plébániai hittanórák. Az iskolai hitoktatásból valahogy hiányzik a lényeg és ez elsősorban azért van így, mert az iskola az állami szinten megszabott előírások szerint kell alkalmazza a hitoktatót, vallástanárt, gyakorlatilag mellőzve a helyi egyházi közösség, illetve a plébános véleményét. Biztosan vannak helyek, ahol így is nagyon jól és eredményesen működik a vallásoktatás, de általában véve a hitoktató kinevezése nagyobb odafigyelést igényelne.

Koppándi Benczédi Zoltán unitárius lelkipásztornak a dél-erdélyi szórványban egészen sajátos helyzettel kell szembesülnie. – Nem feltétlenül a jelenlegi rendszerben látom a problémát, de a mi sajátos szórványhelyzetünkben gyakorlatilag nem tudom megoldani az iskolai vallásoktatást. Hiszen még a magyar oktatási tanintézményben is évfolyamonként alig egy-két unitárius vallású gyermek, fiatal van. Így többségük a református vallásórára jár az iskolában, és ezzel valahogy a hétvégi egyházi vallásórák is elmaradnak. Ha lehetőségem lenne tanítani az iskolában, mindenképp arra összpontosítanék, hogy a keresztény értékrend, a vallásos szemlélet, az erkölcs alapjait ismertessem meg a diákokkal, illetve, hogy mindez hogyan kapcsolódik Istenhez és a mindennapi életünkhöz. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom azt, hogy az egyházak és a vallás jelen legyen az iskolában. Erdélyben az iskolák és a történelmi egyházak kapcsolatának hagyománya van és ezt fontos ápolni.

Gyakorlati buktatók

Balogh-Botár Károly Csaba, a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója mindenekelőtt gyakorlati szempontból közelíti meg a kérdést: – Én személyesen örvendek ennek a módosító javaslatnak, mert olyan helyzetben, amiben mi vagyunk itt a szórványban, nagyon nehéz megoldani a vallásoktatást, ugyanis a vallási megoszlás nagyon elbillen egy-egy felekezet irányába. A mi iskolánkban például a római katolikusok vannak jelentősebb arányban, a református, unitárius, illetve neoprotestáns vallású gyermekek viszont nagyon kis létszámban vannak jelen. Ez elsősorban az órarend összeállításában jelent gondot, de a gyermekeknek az iskolában tartását is nehezíti. Ugyanakkor ott van az az akár diszkriminatívnak is minősíthető helyzet, hogy míg a katolikus diákoknak minden osztályban külön órát tartanak, addig a reformátusok esetében akár három-négy osztályból is összevonják a diákokat. Mindemellett sok szülő fölösleges tehernek tekinti az iskolai vallásórát. A kisebbségi oktatásban valóban nagy az óraszám, heti 32-33 órájuk van a diákoknak, ami sok. Én nem azt mondom, hogy a vallásnak nincs helye az iskolában. De nem ilyen formában. A vallást úgy kell tanítani, hogy a gyermek megszeresse azt és legyen rendes, becsületes, esetenként hívő ember belőle. Nem dogmatikát kellene tanítani, minisztériumban összeállított program alapján, ami köszönőviszonyban sincs a gyermekek vallásos felkészültségével és bizonyos értelemben valóban beszűkíti a világnézetüket. Ezért sokkal jobbnak tartanám a vallástörténeti, etikai, erkölcsi nevelést biztosító tantárgyat, ami valamennyi diák számára egyformán érthető és elérhető lenne, és ezen túlmenően csak az vegyen részt a vallásórákon, akinek erre igénye van – véli az iskola aligazgatója.

***

Tény azonban, hogy amennyiben fakultatívvá válik a vallásoktatás, a gyermeklétszám minden bizonnyal tovább csökken és még nehezebb lesz a sokféle elvárásnak megfelelő szakképzett vallásoktatót biztosítani. Előreláthatóan ez a plébániai, templomi vallásoktatáshoz való visszakanyarodást eredményezi majd. Hiszen pillanatnyilag is a román iskolában tanuló római katolikus, református, unitárius, neoprotestáns diákok többnyire a saját egyházuk keretében pótolják az iskolai vallásórákat, és a lelkipásztortól, plébánostól viszik az osztálynaplóba kerülő jegyet, értékelést.

Kérdés, hogy a keresztény értékek átadásában mankóként működő iskolai vallásoktatás esetleges nélkülözése mellett mennyire sikerül majd az egyházaknak megszólítani a felnövő nemzedékeket?!