Bérczi Ferenc nyugalmazott kántortanítóval tavaly, születésének a 100. évfordulóján hosszasan elbeszélgettünk gazdag, egyben göröngyös életútjáról. Akkor szóba került családjának az Észak-Magyarországról 1905-ben a Zsil-völgyébe történt telepítése, illetve tanulmányai, amelyeket a csíkszeredai kántortanító-képzőben fejezett be 1929-ben. A Nagyváradi Katolikus Püspökség támogatásával tanulhatott, ezért szerződésben vállalta, hogy ott tanít, ahova a Püspökség küldi. Az Bihar megyébe küldte, ahol, illetve Szilágy megyében összesen 5 településen tanított, iskolaigazgató volt, mígnem 1946-ban került Nagyiratosra, majd 3 évi szolgálat után a Magyar Párt kérésére Kisiratosra. Itt megjavíttatta a 22 helyen csorgó fedelű iskolaépületet és tanítói lakást, majd bentlakást hozott létre a környékbeli magyar diákok számára. Közben ingyen orgonált a templomi szertartásokon, rengeteg szerepet, táncot tanított be a diákoknak, illetve életében mintegy 1500 képet festett, mígnem 1970-ben nyugdíjba vonult. Ezúttal, a március 31-én esedékes 101. születésnapja alkalmából nem a múlttal, inkább az Erzsébet lányánál töltött jelenlegi életével foglalkoztunk. Mivel gyerekkorában munkára nevelték, de a felesége is 20 éve elhunyt, megszokta az önellátást: a szobájában maga veti meg az ágyat, takarít, reggel kézzel kimosta két ingét. Amíg tömbházépítésre el nem vették a kertjüket, ott nagy kedvvel, sokat dolgozott, amivel az egészségét is megtartotta. Mivel már nincs kert, munka is kevesebb akad, talán azért is alszik rosszul, éjszakánként alig 5-6 órát. A látása megromlott, évek óta nem tud olvasni, a tévét sem nézi, mert homályosan látja. Nincsenek jövőbeli tervei, a Jóistentől csak egészséget kér, ami megrendült az utóbbi 10 évben, noha 62 éves koráig nem járt orvosnál. Manapság a napról napra fogyó erő miatt kesereg, 101 évesen sem tudja elfogadni az öregséget, de szívesen beszélget a hozzájuk betérőkkel.
Hozzászólások