„Óriási adósságunk a Petőfi-rendezvény. Nem maradhat el!”

Nemrég volt az aradi Kölcsey Egyesület éves közgyűlése, ennek kapcsán beszélgettünk Berecz Gábor elnökkel és Fekete Károly alelnökkel, felelevenítve a 2022-ben történteket, illetve mindazt, amit sikerként könyvelhetnek el az utóbbi évek folyamán.

– Beszéljünk viszont a tervekről is, az ideiekről, a jövő éviekről.

–  Lassan az első félév eltelt, megtartottuk a magyar kultúra napját, aztán rögtön rohantunk megszervezni Ódry Mari kiállítását. Jött március tizenötödike, majd a közgyűlés. Ezeken már túl vagyunk, de a második félévben feltétlenül szerveznénk egy konferenciát. Dolgozunk egy összevont júniusi, lehet júliusban megjelenő Havi Szemlén, amely már előre vetíti az iskola 100 éves évfordulóját. Ez nem egy klasszikus megemlékező szám lesz, megpróbálunk érdekességeket hozni ebből a 100 évből. Szeretnénk persze az év utolsó felében is kihozni a 3 Havi Szemlét. Aztán októberben 110 éves lesz a Kultúrpalota, szeretnénk ebből az alkalomból egy konferenciát szervezni. Reméljük, összejön, amit terveztünk. Nem hanyagoljuk el az adventi kórustalálkozót sem. Ahogy Karcsi mondta, félt az elsőnél, hogy vajon lesznek-e nézők, mondtam neki, legyen nyugodt, 300-400-an biztosan lesznek. Végül olyan tömeg jött, hogy a lépcsőn is álltak, számuk a terem kapacitását bőven túlhaladta. A Kölcsey Egyesület történetének a következő kötetét is szeretnénk megjelentetni, ennek a témája a képzőművészetek és a Kölcsey Egyesület – sorolja az idei terveket Berecz Gábor. Majd Fekete Károly folytatja:

– Az egyesület alapszabályzatában mindig benne volt a képzőművészetek támogatása, de nem volt számottevő. Működtek a két háború között is az aradi magyar képzőművészek a Kölcsey Egyesületben, nálam Pataki Sanyi bácsi egy előadásának a kézirata, megjelentettük egyszer a Havi Szemlében. Úgy véltük, nem szabad hagynunk, hogy az utóbbi tíz évnek ez a huszon-akárhány kiállítása kihulljon az emlékezet rostáján. Ezeknek a kiállításoknak egy része megismételhetetlen, mert az emberektől gyűjtöttük be a már elhunyt képzőművészek alkotásait. Ezek olyan jól sikerültek, hogy már nem fértek be az emberek a kiállítóterembe.

Van egy óriási adósságunk, nem volt idén még Petőfi-rendezvény, és ugye Petőfi-év van. Próbálkoztunk már a tavasszal, és most úgy néz ki, hogy összejön egy 90 perces Petőfi-előadás Tallián Mariann és Lázár Balázs és egy régi zene előadó közreműködésével. Erre valamikor ősszel kerül majd sor. A 90 perces előadásban a feleségek feleségének, Szendrey Júliának először szólalnak meg pódiumon a versei. Ezt megpróbáljuk szintén a Kultúrpalotába vinni. Földi Imelga a múzeumban olyan Petőfihez kötődő tárgyakat keresgél, amelyekből ott egy kiállítást is össze lehet hozni. Erről jut eszembe, és ezt feltétlenül meg kell említenünk, sokszor van olyan segítőnk is, aki nem is igazán tag, például a könyvtárban Takács Máté Mónika, a múzeumban Mizsur Anita, Földi Imelga vagy Wittmann Anikó. Ők kiválasztják, kikeresik, hozzák egy-egy rendezvényhez az anyagot, gyakorlatilag a Kölcsey Egyesület holdudvarához tartoznak.

A magyar napokra is van egy elképzelésünk, Siska Hajnalkával szeretnénk a Zerindi alkotótábor teljes anyagából egy retrospektív kiállítást szervezni.

– A közgyűlésnek volt egy talán kevésbé kellemes momentuma, mégpedig amikor a visszavonulásotokat is kilátásba helyeztétek. Akartok-e erről beszélni?

– Mi nem gondolunk teljes visszavonulásra, viszont a visszavonulásunk lassan tény kell hogy legyen, már korunknál fogva is. Még lehet, hogy egy napig, lehet, hogy tíz évig viszi az ember, de azért már nem az első fiatalságunkat tapossuk. A visszavonulást nem a felháborodás, inkább keserűség mondatta. Névtelen üzeneteket kaptunk, amelyek nem estek jól – mondja Károly, Gábor megerősítőleg bólogat hozzá.

– Lehet, sokan nem gondolnak bele, hogy mennyi munkával jár egy-egy rendezvény megszervezése, lebonyolítása, de szerintem az aradiak mindenképpen elismerik azt, amit letettetek az asztalra. Szeretik a Kölcsey Egyesületet, várják a rendezvényeiteket.

– Nekünk is fontos a visszajelzés. Amikor vége van valaminek, megpróbálok a kijárathoz menni, és ott mindenkitől elbúcsúzni, hogy lássam, milyen a visszajelzés. Nincs nagyobb elégtétel, mint amikor látod, hogy mosolygós emberek mennek el, és elmondják, hogy jó volt, szép volt, jól érezték magukat. Olyankor elfelejti az ember azt a  két hónapos munkát, hogy majdnem belehalt, szimbolikusan persze, hogy nem sikerül, nem jön el, lemondta a meghívott előadó stb. Az a fél perc vagy egy perc, az mindennél többet ér.

– Van-e még valami, amit szeretnétek elmondani?

A kérdésre Fekete Károly reagál:

– Egy dologgal azért kiegészíthetjük. Nem esett szó a Kölcsey-díjról. Az utóbbi években soha meg nem kérdőjelezte senki azok személyét, akik Kölcsey-díjban részesülnek. A díjazott kiválasztása nem úgy működik, hogy mi ketten leülünk és döntünk.  Ismerősök, barátok vagy bárki javasolhat, mi pedig érdeklődünk akár civil szervezeteknél is, meg mindenfele, hogy kinek mi a véleménye. Aztán a 4-6 javaslatból kiválasztjuk azt, akiről úgy gondoljuk, hogy a legmegfelelőbb a díjra. A díjátadó megszervezése is egy külön feladat. Kísérő műsort kell találjunk, ami azért ne kerüljön sokba, mert ugye év elején még sem költségvetés, sem pénz. Tavaly elhoztuk Thurzó Zoltánt zongoraművészt Nagyváradról, aki azóta olyan majdnem világsztár lett. Van olyan, hogy az ember ráérez. Pedig ez egy veszélyes dolog volt, több száz ember elé kiültetni egy zongoristát egy 40-50 perces koncertre a magyar kultúra napján, nem feltétlenül koncertre járók elé, és hát óriási sikert aratott.

– Kívánom, hogy minél több ilyen sikerélményben legyen még részetek, az aradiak örömére.

(Kurunczi Ferenc fotója)