Örökség

Már jó ideje, hogy amolyan szokássá vált az iskolás gyerekek szemétgyűjtési akciója. Az iskolák az erdő szélére vagy más zöldterületre visznek pár száz diákot, és azt a feladatot osztják ki, hogy egy nap alatt annyi szemetet szedjenek össze, amennyit tudnak.

Mikor diákként mi is részt vettünk egy-egy ilyen akcióban, elkezdtem gondolkodni: „Mi a manóért gyűjtsem én össze azt, amit más lusta volt a szemetesbe dobni, s inkább egyszerűen széthajigálta a számára feleslegessé váltakat”?  Nem mintha nehezemre esett volna, csak nem éreztem jogosnak, hogy én, akinek már attól bűntudata van, ha kifújja a szél a kezéből a villamosjegyet, és az nem a kukában landol, olyanok után kell összeszedjem a szemetet, akik szántszándékkal, kicsit sem törődve a számunkra egyetlen élhető bolygóval, szerteszét hajigálják feleslegessé vált tárgyaikat. Félre ne értsen senki, nem kampányolni akarok, csak nekem lesül a bőr a képemről, ha belegondolok, hogy a gyerekemnek kell eltakarítania az én mocskomat.

Nem egy horgász ismerősömtől hallottam már, hogy szemét van az erdőben, szemét van a folyókban, úgyhogy eldöntöttem, megnézem miről is beszéltek. Nem kellett messzire mennem, az Alfa negyed felől a Csálai erdőbe vezető kerékpárút már megér egy misét: azokon a részeken, ahol autókkal közlekedtek az amúgy kerékpárosoknak kijelölt úton, kétméterenként hosszú, mély kátyúk keletkeztek. Ezeket, bizonyára a biciklisek elesésének megkönnyítésére, zúzott kővel töltötték fel. Ki sem lehet kerülni, csak ha lemegyünk az útról és a földúton haladunk, ami az üvegcserepek ellenére biztonságosabb.

Az ember ugye azért megy az erdőbe, hogy kiszakadjon a városi zajból és pörgésből, hogy gyönyörködjön a tájban. Na, kérem, ezt mindenki felejtse el, mert a gazzal benőtt szeméthegyeken kívül másban nem gyönyörködhetünk. Ameddig az aszfaltozott bicikliút tart háztartási hulladéktól kezdve eldobált ruhákig minden van. Ha már beértünk az erdőbe, a fák némelyest takarnak, de ott is autóütközőtől matracig és építkezési hulladékig minden megtalálható, hogy a táborozók által otthagyott műanyag poharakról és dobozokról ne is beszéljek. Az ártéren még kétméteres magasságban is, mint egy karácsonyfán, zászlóként lengenek a műanyag zacskók a fákról. A Marosba torkolló szennyvízcsatornát csak azért nem fényképeztem le, mert nincs az a kép, ami visszaadná azt a bűzt, amit az a „tiszta” víz áraszt.

Kell-e hát csodálkoznunk azon, hogy oly sokan kampányolnak, lesznek környezetvédőkké, esetleg a médián keresztül próbálják észhez téríteni az embereket? És akkor jönnek az olyanok, akik kiépítenék az erdőket. Táborozóhelyek, kötélpálya és mászófal kell nekik, holott a várostól nem messze egy, a gyoroki tóhoz hasonlóan kiépíthető terület volt/van: ott a régi téglagyár, aminek a tavait hulladékkal töltötték fel, a régi cukorgyár a Maros-parton, az Átrium bevásárlóközpont mellett a letarolt bútorgyár területe évek óta el van kerítve, de semmit nem építettek/építenek a helyére. A Vörös Trikó telke szintén üres. Ezen üres területek beépítése helyett inkább erdőt irtanánk? Erre mondják azt, hogy az ember kéri az ostort, vagy a többletmunkát.

Sajnálom. Sajnálom a jövő generációt, amelynek az lesz a feladata, hogy eltakarítsa a romokat, amelyeket mi örökül hagyunk, mielőtt ők maguk építkezhetnének. Talán más is elgondolkozik majd azon, hogy valóban ilyen örökséget akar-e hátrahagyni. Én úgy gondolom, hogy nem.