„Soha nem hagyom abba”

Meglepően frissen, ruganyosan, sportos szerelésben lép a „világot jelentő deszkákra” az, aki valamikor a magyar hanglemezgyártás első aranylemezese volt – a figyelmes szemlélő tán észreveszi, hogy mégsem egészen úgy, mint két-három évtizeddel ezelőtt –, s a színpad előtere hirtelen megtelik mosolygó, felajzott, tapsoló, integető, s többnyire nem a fiatal korosztályból való nézőkkel. De – Aradszky László egyik legismertebb slágerét idézve: nem csak a húszéveseké a világ. Aztán felhangzik, indításként, az első (új keletű) dal, valahogy így hangzik: 50 év a színpadon, és soha abba nem hagyom. De aztán, a közönség elismerő tapsa közepette sorra kerül a többi nagy Aradszky-sláger, amit vele együtt énekel a közönség: a Pókháló az ablakon, az Isten véled, édes Piroskám meg a többi. Fél-playback – ilyen messzire, s ennyi pénzért nem lehet zenekart cipelni –, amiből azt érzi az ember: a hang a régi, amit harminc vagy negyven éve ismer az, aki akkor már magyar könnyűzenét hallgatott, vagy akkori lemezt őrzött meg.

A hangverseny előtt beszélgetünk – kedves, közvetlen, humoros: egyszóval szeretetre méltó.

Még be sem fejezem a mondatot, amelyben afelől érdeklődnék, hogy miként került Aradszky László Nagyiratosra, már válaszol: „Mindenütt jártam, ahol tapsolnak – Csíkszeredától Aradig, Amerikától Ausztráliáig. Tavasszal voltam egy nagyobb turnén, és ide, Romániába is mindig nagy örömmel jövök”.

–       Hosszú ideje járja Magyarországot, Európát és a világot. Mióta is?

–        1962-ben részt vettem a Magyar Rádió Tánczenei Hangversenyén – és megnyertem. Akkor indult igazából énekesi pályám, ami immáron az ötvenedik évhez érkezett. Ötven éve vagyok a színpadon, és soha abba nem hagyom… Ebben nincs semmi költői túlzás, egyszerűen nem tudom másképpen elképzelni az életemet. Most három nap alatt három helyen lépek fel, és összesen 1200 kilométert utazom

–       Talán nem kapok rá választ, mégis megkérdezem: kb. hány koncerten lépett már fel?

–        Hát ez övön aluli kérdés. Tíz évvel ezelőtt megkérdezte tőlem egy újságíró, s ő úgy tízezerre becsülte a számot. Én azt mondom: tizenötezerszer biztosan. Odahaza, Magyarországon a 3200 település talán mindegyikében voltam, és nem egyszer. Külföldön nagyon sokszor léptem fel, a kanadai Torontóban, például, 11-szer fordultam meg.

–       Kívülről nézve ez igazán csodálatos pályafutás. És „belülről”?

–        Ha indulásomkor, fél évszázaddal ezelőtt valaki azt mondja, hogy csak egy évig lehetsz Aradszky László, boldogan beleegyeztem volna. De így valóban csodálatos. Azért is, mert életemben kiváló kollégákkal, nagyszerű zenészekkel, zeneszerzőkkel dolgozhattam együtt.

–       Mégis, hogyan csinálja, hogyan bírja ebben a korban?

–        Milyen korban? Hiszem jövő hónapban csak 77 éves leszek. Komolyra fordítva a szót: magam sem tudom, sokszor én is megkérdezem magamtól. Egy korty italt nem iszom, az első a munka, a család (öt szép unokája van – szerk. megj.) – és a közönség, mindenek fölött.