Számháborútól a konszenzus felé

A dévai vármegyeházban tartotta meg a múlt héten 27. tanácskozását a Román–Magyar Történész Vegyesbizottság, mely ezúttal a közép-európai társadalmi agresszió történeti kérdéseit tűzte napirendre. A tanácskozás másodnapján a transzilvanizmus és az 1848–49-es forradalom áldozatainak etnikai vonatkozású számadatai kerültek terítékre. Az előadásokat követően Gáspár-Barra Réka kérdezte dr. Nagy Levente egyetemi docenst, a bizottság magyar társelnökét. 

–  Az a szokás a Magyar–Román Történész Vegyesbizottság esetében, hogy a találkozók témáját a meghívott fél javasolja. Idén ugye a magyar fél volt a meghívott, és mi a társadalmi agresszió, a társadalmi ellentétek kérdéskörét javasoltuk az 1437-es bábolnai felkeléstől az 1956-os októberi forradalomig, mert annak idén van a 70. évfordulója. Tehát az előadások nagy része a forradalmak, felkelések, parasztlázadások témakörét ölelte föl. Ezért volt szó ma többek között a ’48-as forradalom áldozatainak számáról. Ez egy ilyen számháború a román és magyar történészek között, hogy hányan haltak meg, és azok közül hány volt román és hány magyar. Azonkívül a transzilvanizmus került terítékre, ami szintén egy politikai erőszaknak a következményében született, amikor a régi történeti Magyarország fölbomlott. 

– Dr. Ábrahám Barna transzilvanizmusról szóló előadása kapcsán hangzott el egy román történész kolléga részéről a felvetés, hogy a transzilván gondolat mindig is egyfajta ellenzéki gondolat volt. Ön hogyan látja? 

–  Igen, ha úgy nézzük, a románok akkor voltak transzilvanisták,  vagy Erdély-pártiak, amikor ők voltak úgymond ellenzékben. A trianoni békeszerződésig, 1918–1920-ig a román értelmiség, és elsősorban az erdélyi román értelmiségről beszélek, illetve a politikusok is támogatták egy önálló, autonóm Erdélynek a létrejöttét az Osztrák–Magyar Monarchián belül, amelynek egy olyan státusza lett volna, mint az akkori Horvát Királyságnak, önálló országgyűléssel, önállóan határozhatta volna meg, hogy milyen hivatalos nyelvek legyenek. Tehát ezt a gondolatot a román értelmiség és a román politikum 1918-ig támogatta, amíg ők voltak ellenzékben. Amikor fordult a kocka, ezek a román értelmiségiek, Alexandru Vaida-Voevodtól kezdve, Miron Cristea, az első pátriárka, illetve Iuliu Maniu, Ștefan Cicio-Pop zsíros állásokhoz jutnak a bukaresti parlamentben, és elfelejtik a transzilvanizmust, maga Octavian Goga is. És csak zárójelben tenném hozzá, hogy azért a nagy egyesülést megvalósító erdélyi román politikusok nagy része 1945 után a kommunista börtönökben pusztult el.

De az tény, hogy ugye 1918, 1920 után az erdélyi magyar értelmiség kezd egy transzilvanista gondolatot kialakítani, amikor már ők vannak ellenzékben. Tehát addig, ameddig Magyarország és az Osztrák–Magyar Monarchia keretében létezik Erdély, addig nem erős magyar részről ez a transzilvanista gondolat. Lehet, hogy valamilyen mértékben azért létezik, többen felismerik, hogy Erdély a Monarchián belül is sajátos helyzetben van, de nem annyira erős és nem annyira hangsúlyos ez a gondolat mint ’18 és ’20 után.

– A transzilvanizmusnál nagyobb vitát váltott ki az 1848–49-es forradalom erdélyi áldozatainak etnikum szerinti megszámlálása. E témában közel 180 év távlatából sem sikerült egyetértésre jutni. Most talán alakulóban a közös álláspont...

– Teljesen pontos számokat nyilván sosem fogunk tudni, de azt nagyon érdekes volt látni, hogy a román történetírásban is van két vonulat, egy régebbi és egy újabb, ahogy én láttam. A régebbi vonulat szerint, amit Kolozsváron a Biasini Szálloda falán elhelyezett emléktábla meg is örökített, úgymond hivatalosan, azt írja, hogy 40 ezer áldozat van, és a 40 ezer áldozat román. Ma már annyira árnyalódott a román történészek számára is ez, hogy hát összesen lehet olyan 40 ezer, és ezen belül, hogy hogyan oszlanak meg az etnikai arányok, az nem tisztázott, de legalább 20 ezer románról beszélnek ők. Ezzel szemben a magyar történészek az összes áldozatnak a számát 15-16 ezerre teszik, elsősorban Egyed Ákos kolozsvári történész kutatásai alapján, és ezt a magyar történészek általában elfogadják, és ebből a 14-15 ezerből körülbelül 8 ezer a magyar, tehát valamivel több a magyar áldozat ebben az esetben. Ami most került terítékre, ezek teljesen új források. Abban a korban az osztrák hatóságok minden felekezet parókiájára kiküldtek kérdőíveket, hogy írják meg a papok az adott településen, az adott kisebb falvakban, hogy milyen anyagi kár keletkezett, és hányan haltak meg. Most ezeket a forrásokat dolgozzák föl a kolozsvári kollégák, és egyelőre csak a görögkatolikus és az ortodox források feldolgozása történt meg, amit ki is adtak két kötetben, és e források alapján körülbelül 4500-5000 román áldozatról tudunk. És ha még azt is elfogadjuk, hogy ezek nem teljesen megbízható adatok, és megduplázzuk őket, akkor is körülbelül olyan 10 000-re jövünk ki. Egyelőre még a református és a római katolikus parókiákról bejött adatokat nem dolgozták föl, de valószínűleg ott főleg magyarok lesznek, magyar áldozatok, és akkor ilyen téren is biztos forrásokhoz jutunk. 

– 27. alkalommal találkozik a Magyar–Román Történész Vegyesbizottság, ami mindenképpen dicséretes. Sikerült-e már lényegi kérdésekben közelíteni az álláspontokat?

– Hát erre leginkább úgy tudnék válaszolni, hogy mondanék néhány szót ennek a Vegyesbizottságnak a történetéről. A Vegyesbizottságot 1970–71-ben állítják föl, akkor mind a két kormány, sőt mind a két kommunista párt támogatja ezt, de ez nem azt jelentette, hogy ez egy ilyen kommunista társaság volt, hanem igazából ez biztosította a hetvenes években az egyetlen lehetséges hivatalos együttműködési módot a magyar és a román történészek között. Ez akkor nagy segítségére volt mind a két félnek, elsősorban a magyar történészeknek, mert akkoriban elég nehezen lehetett kutatni romániai kézirattárakban és levéltárakban. A Vegyesbizottság mindig megpróbált segíteni ezekben az ügyekben. Ettől függetlenül természetesen nem ment könnyen a kutatás akkor, de e bizottság akkori fontosságát jelzi, hogy 1977-ben, amikor Nicolae Ceaușescu és Kádár János találkozott Nagyváradon és Debrecenben,  kiadtak  a találkozóról egy hivatalos kommünikét, amiben a magyar–román kapcsolatoknak egyetlen pozitív trófeájaként említették, hogy ez a Vegyesbizottság például működik. Aztán 1982-ben a román fél nem számolta fel a bizottságot, csak azt mondták, hogy szüneteltetik. Akkor már keményebb szelek kezdtek fújni, és ez tartott 1990-ig. 1990 után kezdte el a Vegyesbizottság újból a munkáját, és most a két akadémiának az égisze alatt működünk, a Román Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Ők biztosítják például az anyagi fedezetet, a pénzt, és hát nagy segítségünkre vannak emellett még különböző egyetemek, megyei tanácsok, mert itt most Déván is a Hunyad Megyei Tanács, a Megyei Könyvtár is támogatja ennek a megrendezését, hiszen az akadémiáknak azért korlátozottak az anyagi forrásai. De az Akadémia keretei között működünk, és általában kétévente tartunk egy adott témáról egy ilyen beszélgetést. Egyszer Magyarországon, két év múlva pedig Romániában. Legutóbb Magyarországon, két évvel ezelőtt Miskolcon volt. És ezeknek a tanácskozásoknak az anyagait kiadjuk kötetben.  El is hoztuk most a Miskolcon elhangzott előadásoknak a tanulmányváltozatait kötetben. 

Ez bekerült könyvtárakba, bárki elolvashatja, bárki utánanézhet. Az ilyen összejövetelek mellett igyekszünk segíteni egymást, például, hogy a román kollégák magyar folyóiratokba publikáljanak, mi pedig román folyóiratokba publikáljunk. Ha pedig kutatni jövünk, akkor ők segítenek az itteni könyvtárakban, kézirattárakban, levéltárakban, ha ők jönnek, akkor mi segítünk. De ma már ezek a kézirattári és levéltári kutatások lényegesen egyszerűbbek. 

– A jelek szerint vándorjellegűek ezek a találkozók. Első ízben vannak Déván? 

– Igen, Déván első ízben vagyunk és Hunyad megyében is. Ez a vándorjelleg elsősorban Romániára jellemző. Magyarországon szinte mindig Budapesten tartjuk, azért is, mert a román kollégák oda szeretnek leginkább jönni, de legutóbb Miskolcon volt. Meg kell mondanom, hogy Magyarországon nehezebb bevonni és magunk mellé állítani egyetemeket vagy polgármesteri hivatalokat, megyei tanácsokat. Úgy láttam, itt Romániában ez jobban működik, itt a megyei tanács, a polgármesteri hivatal sokkal könnyebben nyúl a zsebébe, hogy támogassa ezeket a rendezvényeket. Legutóbb Aradon voltunk, de találkoztunk már Gyulafehérváron, Nagyszebenben, Nagyváradon és Bukarestben is – ezek voltak a helyszínek 90 után itt Romániában. És valóban Déván és Hunyad megyében most vagyunk először, és nagyon köszönjük az itteni remek szervezést, fogadtatást, mindent.

Dr. Nagy Levente  (Fotó: ELTE)