Történelmi tudatunk örök tüze

Vannak városaink, amelyekre egy-egy történelmi esemény vagy kiváló személyiség rányomta bélyegét. Kolozsvár Mátyás király szülőhelye, Erdély szellemi központja, Nagyvárad Szent László városa, Temesvár a sokarcú Bánság ütőere, Arad a magyar Golgota.

Ez utóbbi elnevezés Kossuth Lajostól származik, és 173 év múltán sem kopott meg. Pedig annyi minden történt itt, a Maros ölelésében a szabadságharc önmagában is tragikus záró epizódja óta.

Ha magyar ember érkezik e tájra, vagy csak éppen átutazik a városon távolabbi vidékre, aligha mulasztja el, hogy útját megszakítva fejet hajtson a Vesztőhelyen vagy a vértanúk szobránál. Történelmi zarándokhelyek ezek a javából: mindmáig hirdetik, nemzedékek számára a szabadságvágy örökkévalóságát, az érte hozott legnagyobb áldozatot.

Arad „második Mohácsunk”, a témával foglalkozó számtalan könyv és tanulmány ellenére, még mindig igen sok apró, tisztázatlan kérdést hagyott a kutatóknak.)

A valós és szájhagyomány útján terjedő, olykor legendává növekedett epizódok hitelessége, történelmi hatósugara az események nagy összefüggésében talán kevésbé lényeges.

Az itt élők számára viszont az apróságok, a részletek pontos ismerete a hely szellemének tartozéka, történelmi tudatunk öröktüze.

Nem utolsósorban pedig a tisztelet jele.

173 év múltán is, rendíthetetlenül.

E történésekből szeretnénk csokornyit felemlíteni, vagy visszahozni a köztudatba.

Aradi ’48-asok

Írtam már róluk részletesen, több alkalommal. Most csak távirati stílusban néhányukról, akik később is szerepet játszottak a város életében, noha a megtorlás évtizedeiben bujdosniuk kellett: 

Id. INSTITORIS KÁLMÁN a magyar sereg élelmezési biztosa volt, majd a kiegyezés után az Aradi Királyi Váltótörvényszék elnöke lett. (Fia, ifj. Institoris Kálmán 1901–1905 között Arad polgármesteri tisztét töltötte be.)

DARÁNYI JÁNOS a szabadságharc alatt katonaorvos, később Aradon nőgyógyász, bőrgyógyász. Az első aradi magánkórház megalapítója és vezetője. A  gyermekparkban (Török Zsolt park) egykoron mellszobrot állítottak neki a hálás aradiak. Sajnos, ma már ez is csak emlék.

SÁROSSY GYULA a szabadságharc alatt a pesti felsőbb törvényszék elnöke, a Habsburg-házat keményen bíráló Aranytrombita szerzője. Világos után élete végéig rendőri felügyelet alatt állt.

FÁBIÁN GÁBOR jogász, műfordító, politikus, egyházi gondnok. És nem utolsósorban akadémikus. A szabadságharc alatt táblabíró, majd tagja az első magyar népképviseleti országgyűlésnek. Mellszobra (Kocsis Rudolf munkája) Aradon a belvárosi református templom előtt áll.

SIMAY ISTVÁN tanár egyszerű honvédként harcolt a szabadságharc nagy csatáiban. A kiegyezés után, 1884-ben nyitotta meg a nevét viselő, a kor legmodernebb igényeit is kielégítő első városi közfürdőt.

Id. HŐNIG FRIGYES harangöntő Vécsey Károly tábornok felkérésére 6 mozsárágyút öntött műhelyében a temesvári csata honvédjeinek, később pedig a környék templomainak harangjai az ő műhelyéből kerültek ki.

BOHUSNÉ SZÖGYÉNY ANTÓNIA „nagyasszonyaink” egyike. Világosi kastélyában kórházat rendezett be a sebesült honvédok kezelésére. Otthonában tárgyalt Görgey az orosz seregek képviselőjével a fegyverletételről. Naplójában pontosan feljegyezte az elhangzottakat, ezzel fontos történelmi dokumentumhoz juttatta a későbbi kutatókat. A „szerencsések” ritka példája, hiszen szobra ma is ott áll a világosi, egykori Bohus-domínium kertjében.

Báró SCHENOVITZ FRIGYES az utolsó, magasabb rangot elérő aradi ’48-as honvéd, 91 éves korában, 1908-ban hunyt el. Mérnökkari tisztként dolgozott az osztrák hadsereg Don Miguel ezredében. Innen lépett át a szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. A fegyverletétel után halálra ítélték, majd ennek enyhítéseként több éves rabság várt rá. Szabadulása után városi, majd megyei főmérnökként dolgozott Aradon.

ARADI ZSIGMOND szobrász, Chorin Áron főrabbi unokája fegyverrel nem harcolt, viszont Milánóban jelképes összegért elkészítette, és saját költségén Aradra szállíttatta 1873-ban a Búsuló Arad honvédszobrot, amelyet először az ótemetőben, majd a főtér felső szakaszán állítottak fel. (Emberemlékezet óta megviselt állapotban, a múzeum raktárában hever.)

A vaslakat-ház és a Kossuth-bankók

A világosi (csigérszőllősi) és aradi eseményeket követő, hosszú évekig tartó megtorlás időszakában az osztrák császári titkosrendőrség a vaslakatról és vastuskóról ismert, (mára igencsak lepusztult) Winkler-házban rendezkedett be. A pincében történt a forradalommal és a szabadságharccal szimpatizáló gyanúsítottak kihallgatása. Itt tartották fogva egy ideig a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. (11 szerzetes vett részt a nemzetőrségben!). Itt vallatták 1849-ben, a fegyverletétel után, Lakatos Ottó pátert, Arad későbbi monográfiaíróját, a minorita gimnázium (1845) igazgatóját, Kosztka Libor rendházfőnököt és társaikat.

A szabadságharc alatt fizetőeszközként használt Kossuth-bankókat megsemmisítették. Beszolgáltatásukat kötelezővé tették. Ez nyilván a lakosság minden rétegét súlyosan érintette anyagilag. Sok helyen, így Aradon is a főtéren, máglyán égették el a bankjegyeket.

Az 1850-es évek egyet jelentettek a kőkemény megtorlással, a kényszerű besorozással a császári seregbe, a besúgok és feljelentők mérhetetlen elszaporodásával. Vörösmarty halhatatlan soraiban így jellemezte az időszakot: „Most tél van, csend és hó és halál.”

Átok a császárra

A szájhagyomány úgy tartja, hogy az aradi 13-ak kivégzése után „megátkozták” a fiatal, tapasztalatlan, akkoriban még a fővezérektől és a magyarokat nemigen kedvelő édesanyjától erősen befolyásolt Ferenc Józsefet és családját.

Öt esetben volt foganatja az átoknak. A császár öccse, Miksa, Mexikó császáraként merénylet áldozata lett. Fia, Rudolf trónörökös a mayerlingi tragédiában (film is készült belőle), mindmáig tisztázatlan körülmények között halt meg. Erzsébet királynét, a magyarok közkedvelt Sziszijét séta közben szúrta szíven egy anarchista. Végül pedig a szarajevói merénylet, amelyben életét vesztette Ferenc Ferdinánd trónörökös és neje.

Történelmi léptékben rövid, de történésekben, gazdasági, társadalmi fejlődésben rendkívül termékeny időszak vezetett innen a millennium közeli, „ferencjóskás” időszakhoz, amikor olyan versek is születtek, miszerint: „Szent István utódja, magyarok királya / Szálljon az egekből ezer áldás rája!”

Ilyen a történelem, ilyen a történelmi tudat.

Utcanevek

Salacz Gyula polgármester 26 évi regnálása idején merült fel az aradi utcanevek átkeresztelése a 13 vértanú emlékére. Meg is történt hamarosan. Sőt, utcát neveztek el a kivégzéstől elborult elméje miatt megmenekült, de a várbörtönben hamarosan életét vesztett Lenkey János tábornokról, illetve Ormay-Auffenberg Norbertről és Kazinczy Lajosról is (utóbbi kettő emléktábláját a minorita, illetve a református templomban jó pár éve helyezték el). Velük már 16-ra tehető a véres bosszú áldozatainak a száma.

Aradi sajátosság, hogy a szabadságharc szinte valamennyi kiemelkedő történelmi személyisége fellehető volt az 1920-as évekig hivatalosan használt utcanevekben.

Egyedül Görgey Artúr neve nem került utcatáblára. Akkoriban és utána is még elég sokáig a világosi fegyverletétel megítélése nem volt egyértelmű.

A régi aradiak, megszokásból is, olykor még az egykori utcaneveket használják.

A Lenkey-emlékmű

A mai Tisztviselőtelep helyén volt a város régi temetője. Itt szentelték fel 1863 szeptemberében Lenkey János tábornok síremlékét.

A századforduló éveiben már felmerült a temető elköltöztetésének szükségessége, hiszen túl közel volt a dinamikusan fejlődő, és egyre terjeszkedő Arad belvárosához. A sírokat elköltöztették a Felsőtemetőbe, a területet felparcellázták. Csak Lenkey emlékműve árválkodott még évekig az építkezésre kijelölt területen. Az aradi várbörtönben életét vesztett honvéd főtiszt emlékművét végül, hosszas hivatalos procedúra után, 1936. május 28-án az egri városháza megbízottai szállították el a mártír szülővárosába, Egerbe.

A történet utolsó szemtanúja Kiss Irma aradi varrónő volt, aki 97 éves korában, 1997-ben hunyt el. Nem sokkal halála előtt mesélte el nekem az eseményeket.

Az ereklyegyűjtés szürke „eminenciásai”

Damjanich özvegyének, Csernovics Emíliának nagylelkű ajándéka indította el, a fokozatosan országos mozgalommá duzzadó gyűjtést, amelyben a tábornokok özvegyei, a Kossuth-asztaltársaság és a felekezetek is bekacsolódtak.

Rendkívül hasznos volt e vonatkozásban is az aradi születésű gróf Kreith Béla, illetve Kuszkó István ténykedése. Gyűjtésük java azonban szétszóródott.

Az egész országra kiterjedő mozgalom kovásza és „szürke eminenciása” azonban Lévay Henrik (1826–1900) volt.

Hajdani honvédtisztből az Első Magyar Általános Biztosító létrehozója, majd a kiegyezés után igazgatója lett. Nos, ebben a minőségében bíztatta ügynökeit, hogy terepútjaikon hazafias lelkesedéssel foglalkozzanak a szabadságharc tárgyi és írásos emlékeinek a felkutatásával. Lévay maga is lelkesen gyűjtött.

A kor számos aradi személyisége, közöttük Burián János főgimnáziumi tanár, Bogdánffy Gergely ügyvéd, Csernovics Diodor mácsai birtokos, Kristyori Sándor pékmester, dr. Réthy László egyetemi magántanár is jelentős relikviákkal járultak hozzá a gyűjtemény gyarapításához.

Az Arad Megyei Múzeum leltárában lévő közel 17 ezer írásos és tárgyi dokumentumból néhány kisebb teremben berendezett, néhány éve ismét látható kiállítás csak részben tudja „érzékeltetni” a 173 évvel ezelőtti események hangulatát, a hely szellemiségét.

A hajdani emléktáblák raktáron hevernek, vagy elvesződtek, a Kossuth-szobor nyomtalanul eltűnt, a régi utcanevekre már csak a nagyon idősek emlékeznek.

Az emlékezés tápláló forrásai az 1881 óta strázsáló vesztőhelyi obeliszk, a 2004-ben újraállított Szabadság-szobor, az RMDSZ és „ernyőszervezetei”, a helyi magyar sajtó, a könyvkiadás, az iskola és a család.

Nem utolsósorban, a bennünk rejlő szabadságvágy örökmécsese.

Végezetül, 173 év távlatából, hadd idézzük Kossuth Lajosnak a honvédelmi bizottmány elnökeként 1849. február 8-án Debrecenben kelt, de Arad város közönségéhez intézett levelét:

„ A nemzet szemei régóta csüngenek az elismerés méltányoló pillanatával Arad városának hősies viseletén, mely Dobóra és az egriekre emlékeztet; utódink és a honnak jövő nemzedéke pedig büszkének fogja magát vallani, ha nevét e hős város valamelyik mostani polgárával fogja egybekötetni…A megváltás órája nem soká fog késni, és nem soká azon pillanat, amelyben a nemzet megmutathatja, hogy mivel tartozik egy olyan városnak, mint Arad.”

A vértanúk napján emlékeznünk kell!

Addig, amíg van, ki emlékezzen.