A német külügynek jelentősebb szerepe volt a holokausztban, mint eddig hitték

A német külügyminisztérium sokkal jelentősebb szerepet játszott az európai zsidóság megsemmisítésében, mint azt eddig feltételezték, 1945 után pedig erőteljesen igyekezett leplezni azt – derül ki egy történészbizottság jelentéséből.

A dokumentumból idézve a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung azt írta: a Wilhelmstrasse – saját állításával ellentétben – távolról sem határolta el magát a nácik apparátusától, hanem segédkezet nyújtott annak a zsidók tervszerű megsemmisítésében. A hetilap idézte Joschka Fischer volt külügyminisztert (az ő megbízásából kezdődött 2005-ben a külügyi tárca múltjának átvilágítása), aki szerint a minisztérium 1945 után „a tetteseket védelmező hivatal” volt.

A szerzők egyike, Eckart Conze a hetilapnak elmondta: az 1945 májusa után terjesztett változattal ellentétben, miszerint a tárca diplomatái Hitler hatalomra jutása után azért maradtak a helyükön, hogy megakadályozzák a legrosszabb dolgokat, a levéltári anyagokból világosan kitűnik: a külügy aktívan támogatta a nácik megsemmisítő apparátusát. „A külügyminisztérium kezdettől fogva tevékenyen részt vett a zsidók üldözését, jogfosztását, elűzését és megsemmisítését célzó valamennyi intézkedésben” – mutatott rá Conze.

A történészek megtalálták, például, a minisztérium úgynevezett zsidóügyi osztálya vezetőjének egy útiköltség-elszámolását. Franz Rademacher a ’40-es évek elején tett belgrádi és budapesti szolgálati útjának indokaként a következőt adta meg: „Zsidók likvidálása Belgrádban, továbbá megbeszélés magyar küldöttekkel Budapesten”.

A levéltári anyagokból arra is fény derült, hogy a ’30-as évek közepétől a külügyi attasék kiképzésének éppúgy része volt a kötelező látogatás Hitler obersalzbergi rezidenciáján, mint a dachaui koncentrációs tábor fölkeresése.

A Der Spiegel értesülése szerint a vaskos tanulmány behatóan foglalkozik Ernst von Weizsäckerrel is, aki 1938 áprilisától kezdve államtitkári rangban szolgált a Wilhelmstrassén. A történészek megállapítása szerint ő (még mint svájci követ) kezdeményezte 1936 májusában azt az intézkedést, amellyel a náci rezsim megfosztotta német állampolgárságától Thomas Mannt. Indoklása szerint a Nobel-díjas író elleni represszióval kapcsolatban „nem merülnek fel fenntartások, miután az illető külföldön ellenséges propagandát fejtett ki a (harmadik) birodalommal szemben”. Ez volt az a döntő érv, amelynek alapján A Buddenbrook-ház és A varázshegy írója elveszítette német állampolgárságát.