Kultúra a családban

Furcsa kijelentés ütötte meg a fülemet a napokban. A tizenéves csinos leányzó szinte harcias hangnemben közölte: utálja a magyar zenét, néptáncot. Mit erőszakolnak rá effajta muzsikát? Ő Romániában él, és a román zenét szereti hallgatni. Vagy maximum angolt. Nem mondom, hogy korábban nem hallottam már hasonló kijelentéseket, de ezúttal egy színmagyar család, magyar iskolába járó, serdülőkorú lányától hangzott el. És ez már meglepett. A hangsúlyból ugyanis kiérződött: nem csupán a divat és serdülőkori dac mondatja ezt a lánnyal. Kijelentése ennél sokkal mélyebb meggyőződésből fakadt. Éreztette: hasonló fölösleges nyűgnek véli a magyar irodalmat, a bonyolult nyelvtant, a hagyományokat és mindent, ami még ide sorolható.Többször is visszatért bennem a kérdés: hol itt a hiba? Bennem volna? Nem értem a multikulturalizmus újfajta értelmezését? E kérdést azonban hamar leráztam. Merthogy a legmodernebb “kultúrahordozónak” nevezett világhálón is azt hirdetik: a multikulturalizmus olyan ideológia, mely támogatja a kulturális és a nemzeti sokszínűséget. Egyben arra ösztönöz, hogy minél mélyrehatóbban megismerjük, elsajátítsuk a magunk kultúráját, és erre alapozva váljunk nyitottá mások elfogadására is. A multikulti magyarázat tehát esett, s ezzel együtt az is, hogy a magam értetlenségében, maradiságában keressem a hibát. Léptem tehát egyet. S mivel manapság a kultúra fogalmát hajlamosak vagyunk a “magaskultúrával” azonosítani, pontosabban azzal a tudásanyaggal, viselkedésmodellel, nyelvezettel, értékrenddel, művészeti megnyilvánulással, ami tudatosan, többnyire intézményi környezetben sajátítható el, a következő “bűnbak”-gyanúm az iskolára terelődött. Merthogy a gyermek itt tölti aktív idejének jó felét. Az iskola, főleg a hazai oktatási rendszer hiányosságait pedig hosszasan lehet ecsetelni. Ez persze az anyanyelvi oktatásra, nevelésre is kihat. Az egészséges értékrenddel és hivatástudattal megáldott pedagógus azonban nagyon sokat tehet a rendszerbeli hiányosságok kiegyensúlyozására. Kezdve a tartalmassá, érdekessé tett magyar irodalom-, nyelv-, történelem- és zene(!!!) óráktól egészen a táncházig, könyvtárlátogatásig, helytörténeti kirándulásokig, s még sorolhatnánk. A leányzó iskolájában sok mindent megkap ebből. Persze vannak hiányosságok, de osztálytársai közül sokan szívesen járnak táncházba, anyanyelvi vetélkedőkre, táborokba, szívesen hallgatnak magyar zenét is.Kénytelen voltam hát szűkíteni a kört. Így jutottam el a családhoz. Nem ismerem őket közelebbről. Nem tudom, az utóbbi években hányszor jártak el családostól táncházba, színházba, hány erdélyi várat látogattak meg, hány magyar könyvet olvasnak évente? Azt sem tudom, magyarul beszélnek-e otthon, bár anyanyelvük mindannyiuknak magyar. Van néhány dolog azonban, ami a serdülőkorú lányuk viselkedéséből egyértelműen megállapítható: Benedek Elek magyar népmeséi, mondái, Illyés Gyula 77 magyar népmeséje, Szabó Lőrinc, Kányádi Sándor gyermekversei nagyon ritkán töltötték be az esti mese szerepét.  A családdal együtt élő nagymama sem ringatta túl gyakran bölcsődallal álomba unokáját. Az édesanya sem foglalta este mesébe a nap eseményeit, gyermeknyelvre fordítva a jó és rossz történéseket. A családi utazásokkor nem volt gyermekmondókáktól, -daltól hangos az autó. De minden bizonnyal van tévé a gyermekszobában, videó és számítógép. Ezek pedig hűségesen nevelgetik a gyermekeket. A szülők nagy megelégedésére. Mert a leányzó is okos lett, csinos, s egyelőre jól elboldogul a világban. Személyisége azonban olyan most, mint a vázába tett rózsabimbóé. A színtelen, szagtalan vízből könnyen és hamar jut hasznos tápanyaghoz. Kivirágzik. Csakhogy idő múltán kellene a gyökér. Ami képes a keményebb földből is kiszívni a tápot, stabilitást biztosítani, és az állandó megújulás lehetőségét. Gyökeret pedig az ember a családjában növeszt. A lélekbúvárok többsége egyetért abban, hogy az életszemléletünket meghatározó “alapkultúrát” nem az intézményekben sajátítjuk el. A tudatosan szerzett műveltség sokat segíthet világbeli boldogulásunkban. A személyiségünket azonban nagymértékben az otthon határozza meg: az ott tapasztalt viselkedésmodellek és az évszázadokon át csiszolódott hagyományok, maga a nyelv, a kultúrának az a nagyon ősi formája, amely tudattalanul adódik át  – nemzedékről nemzedékre. Ha pedig egy színmagyar családban felnövő fiatal valóban utálja a maga nemzeti kultúráját, népének táncát, az anyanyelvén szóló muzsikát, az a felborult értékrendű XXI. századunkban is aggodalommal kellene hogy eltöltse a szülőt. Ez ugyanis nem divat kérdése. És nem is magyarkodásé. Hanem a gyökértelenség, a lelki sérülés jele: az önértékelés, önbecsülés hiányáé. Ami később súlyosan visszaüthet, és aminek okai elsősorban a családban keresendők!