497: lerántjuk a leplet

Kedden este remek táncműsort láthatott az aradi, ezúttal viszonylag kisszámú közönség: a Békéscsabai Tabán Táncegyüttes és az Aradi Kamaraszínház közös produkcióját.

A táncosokat a csabaiak adták a koreográfus-rendezővel, az Aranysarkantyús táncos Farkas Tamással együtt, de a társrendező az Aradi Kamaraszínház az utóbbi időben egyre gyakrabban rendezőként is fellépő vezetője, Tapasztó Ernő.

A békéscsabaiak többedszer járnak Aradon, műsoraikat mindannyiszor, méltán, nagy elismerés és közönségsiker övezte. Ezúttal négy (remek) táncossal adták elő a 497 című modern, performance jellegű, formabontónak tűnő műsorukat.

A táncot tán mindenki szereti, de modernebb formáit, kifejezésmódjait (tévednék?) kevesen értik. Jó, ott van a néptánc, s ha a műsor címében netán szerepel is, hogy milyen vidékről származik, biztosan „megértjük”, még ha nem is tudjuk megnevezni a bizonyos figurákat, előadásmódot – legalább tudjuk, hogy a térképen hol helyezzük el, és megértjük, milyen érzést, lelkiállapotot kíván kifejezni.

No de mit kezdünk a 497-tel?

Kezdem a címmel. Memóriám sokszori kifacsarása árán sem találtam valami emlékezetes dátumot, adatot rá, s minthogy, sajnos, előzetes tájékozódás nélkül ültem be az előadásra, még annak végén sem tudtam, mit takar a cím. Bár állítólag volt a színpadon egy felakasztott példány.

Most elárulom: a 497 annyi pár elszaggatott bocskort jelent!

Bevallom, százévnyi találgatás után sem jöttem volna rá magamtól.

Most is csak a Kamaraszínház weboldalán (a kolozsvári Krónika nyomán)

közzétett ismertetőből tudom. A történet pedig: 1908-ban négy zenész-táncos jelentkezett a romániai Buzăuból a Touring Club de France meghirdette világkörüli gyalogló versenyre, a csoport 1910-ben román népviseletben, hangszerekkel valóban elindult, s utazásának tíz éve alatt 497 pár bocskort nyűtt el.

A cselekmény értelmezésében némi támpontot nyújt a színpadon látható nagy fehér vászon, amelyre a táncosok – lábbal, kézzel, pálcákkal – piros, zöld, sárga, fekete festékkel feliratokat rögtönöztek. (Hogy a festék szimbólum-e azon túl, hogy festenek vele, nem tudom.) Az első felirat: 1910 Buzău. Csakhogy az ékezetjelet a z, nem az a betű fölé tették, ami a románul tudó nézőt megzavarta: tényleg a romániai város nevét látja-e? A továbbiakban a vászonra felkerült még a Wien, Szibéria, Szerbia, Kairó, New York stb. felirat is, középen pedig ott állt, elég nehezen kivehetően, bár nagy sárga betűkkel: Romania.

Legfelül pedig a Globe Trotters (világutazók, világcsavargók) felirat, s mindezek terelgethették a figyelmet affelé, hogy valamiféle utazást látunk.

A négy táncos – Harmati Patrik, László Richárd, Móricz Bence, Varga József  – hatalmas, csodálatra méltó energiával ropja 65 percig Gera Gábor (leginkább román népzenére alapozó) muzsikájára, amelybe be-betűnnek más népek jellegzetes zenei motívumai, némely táncmotívuma is. Az út közbeni történéseket, nehézségeket, megpróbáltatásokat is idézik a tánc jellegzetes eszközeivel megformált jelenetek.

Mondják: feljegyzések, térképvázlatok, naplótöredékek felhasználásával formálták meg az alkotók a 497 meséjét. Ezzel – de főleg egy nagyszerű, modern táncprodukcióval – most a közönség is gazdagodott.