A csend rejtelmei

Thomas Mann Aradon. Kulka hozza el. A Kamara zárt ajtaja döbbent rá, hogy nem a bábszínházba, hanem a színházba. Míg tévedésemből kivezet a Templom utca, számba veszem Thomas Mann-i találkozásaimat. József Attila hódolatát a fehérek közt egy európai felé A varázshegy elolvasásakor értettem meg húszévesen. Elbűvölt. Szemfüles barátnőmet is, akinek jóvoltából ölünkbe hullott az elsőéves ösztöndíjasoknak kiírt tábor a kommandói hegyek talpának ütköző, szanatóriumairól híres városkában, Kovásznán. Tündérvölgyi sétáinkat nemcsak az elnevezések mitikus csengése, de a Pokolsár környéki nyers tájra vetülő friss olvasmányélményem is misztikussá tette. Lázba ejtett a rám szakadt kettős látás: az egymásra exponált regénybeli és a tényleges valóság.

Sok év múlva árnyalódik bennem a Thomas Mannról alkotott kép, amikor egyre többet olvasok nemcsak tőle, róla is. Erich Kästner naplójában az otthon maradt ellenálló erős kritikai éllel ír világhírű kortársáról. Nem zsenijét kérdőjelezi meg, hanem túlzott becsben tartott jólétszeretetét, biztonságkeresését – kényelmét. Kintről írni, elmarasztalni könnyű, véli Kästner. Na dehát, ha számításba vesszük, hogy Mann felesége, Kati, izraelita mágnás család lánya volt, lehetetlen lett volna a család túlélése a hitleri feltételek közt. Nem elmentek – menekültek. Menekülniük kellett. Nem a jobb életért, hanem a túlélésért.

Nem tudok nem nőként, anyaként, feleségként olvasni. Érdekel, milyen lehet, lehetett az író otthon – apaként, férjként. Thomas Mann céltudatos író volt, emellett családfenntartó, hat gyerek apja. Amikor dolgozott vagy kiadókkal tárgyalt, munkaidejében, nem lehetett őt zavarni. Azaz hát sosem… Dolgozószobája körül suttogva és lopakodva élhetett a család. Ugyanakkor az írásaiért járó anyagiakat nem átallja gyerekeire fordítani. Nobel-díjából két gyereke világkörüli útját finanszírozza. Aztán Klaus, legnagyobb fia öngyilkos lesz. A legkisebb, a nem akart Michael meg belehal önpusztításába. Az ő fia, a pszichológus kedvenc unoka öregkori vallomásában ír a feldolgozhatatlanról. Úgy tűnik, e nem mindennapi családmodellt működtető szeretetmintázat áldozataivá váltak. Ki így, ki úgy. Volt, ki belepusztult, volt, ki „csak” belerokkant. A szeretetlenségbe? Vagy a távolságtartó, sematikus törődésbe? Az utókor magyarázatokat keres. Hogy valamelyest megértse, megérteni vélje az okokat. Súlyos családi terhek, elfojtások, tabuk, társadalmi átkok útvesztőiben a kibeszélhetetlent kutatja. Eltűnődik Thomas Mann rejtett homoszexualitásán, melyet az író polgári megfontolásból sem vállalhat fel, főleg az akkori körülmények közt. Miközben mégis. Nemcsak élete talán első, azonnal megsemmisített regényét inspirálta homoerotikus szerelme, hanem a kisregényt is, mely után történetesen épp most szaladok. Irodalomtörténeti kuriózum, hogy a Halál Velencében alapja az író kamasz fiának barátja iránt fellobbant szenvedélye. 

És Velence lagúnái közt és szűk sikátoraiban, a meghitt beugrók ajtóinak névtábláin megcsap a hely ellentmondásos varázsa. Utas vagyok a holdvilágban. Az irodalom meg, mint a kukta szelepe. Elmondhatóvá teszi a szigorú polgári szabályok közt élhetetlent.

Meghívóm van, és bőven válogathatok a jobbnál jobb első sorbeli helyek közt, a nézőtér meglehetősen foghíjas. Megakadályozhatatlanul elfog egy homályos szégyenérzet. Azok helyett, akik nem jöttek el. Affelé, aki vendégművészként megtisztelt a jelenlétével egy várost, egy közösséget. Hülyeség, kiáltja bennem az unitárius, akit arra neveltek, hogy eredendő bűn márpedig nincs, ergo más vétkét, mulasztását magadra ne vedd. Fölösleges vívódás, legyint bennem a színházat belülről látó énem is: a színész egyetlen embernek is ugyanúgy játszik, mint telt háznak. Na persze, morog bennem a szép elméletekkel szemben szkeptikus, a színésznek (kinek, ha nem neki?!) lényeges kérdés, lendületet adó vagy szegő, hányan kíváncsiak rá, és miként. Ezúttal meg főképp, hogy nem is olyan rég esett át, nem esett át…

Tökéletes választás, hogy épp a Halál Velencébent adja elő a halál markából visszatért művész. Kulka János halált idéző lassúsága önkéntelenül eszembe juttatja Tömöry Pétert, az írót, aki a Szövétnek utolsó, általam szerkesztett lapszámában jelent meg, kérésemre, és akivel annyit és olyan tüzetesen terveztük a kötetet kitevő életútinterjút, hogy végül a halál, halála áthúzta számításainkat. Nem hittem, hogy nem viccel, amikor januárban a hideg idő miatt májusra elnapolt találkozásunkra azt mondta: Csak érjem meg a tavaszt. Szegény Tömöry! Szegény meg nem született beszélgetésünk. Bánom, hogy megtévesztett fiatalos hangja, lendülete... Sosem pótolhatóan... 

Amikor már a 10. percben sem szólal meg Kulka, enyhén izegni-mozogni kezd a nézőtér, mintha nem jönne, hogy elhiggyék, ennyi. A 15. perc tájékán aztán, úgy érzékelem, elsimul a kedély, én is, mint a megnyugodott tenger, mintha felfogta volna mindenki: ez már így marad, ahogy Brooknál az üres tér, ez itt a néma színház, a néma teret fogjuk nézni 60 percen át. A nem egészen néma teret… Lásd, azaz halld: hangoskönyv-keret. Hirtelen jött heuréka: tulajdonképp zseniális a dramaturgiai megoldás! Hisz a kisregényben Mannunk főhőse sem igen beszél! Csak szemlélődik és ábrándozik. Főleg ábrándozik. Na meg szenved. A hangoskönyv-keret, mint cselekményleíró megoldás tökéletesen működik. Csakúgy, mint a sántító, nehezebben mozgó, ősz szakállú Kulka. Arcredőiben az öregség szenvedésmintázatai. Aligmozdulatai apránként fékezni kezdenek, túlhajszoltságom pörgő ritmusa fokozatosan lassít, majd megáll, mint a rulett kereke. Már nincs bennem előre gyártott elvárás, csak ülök, szemlélődöm, meditatív állapotba kerülök, alighanem kívül a zajló életen és harsány színházon. S ekkor, mikor elfogadtam, belenyugodtam, ennyi, egy kis széket fog Kulka, óvatosan kihozza, mintegy átlépve a színteret, idejön, egész a nézőkig, leül, felteszi szemüvegét, és elolvassa az utolsó 2-3 mondatot. Azzal fejezi be, hogy Gustav von Aschenbach meghal. Ő már Kulka. Nem Aschenbach. És mégsem Kulka. Azaz másképp Kulka. 

Látszólag semmi se történt. Mégis világok dőltek romba és épültek újra bennem ez alatt a néhány perc alatt. Mert Kulka hangja meghalt. Az a fémjelzett hang, ami Kulka-hangként égett be az auditív memóriámba, nincs már. Helyette ott van egy otthonos öregemberhang, és egy hatalmas akarat, törekvés, munka, hogy azt a 3 mondatot úgy olvassa fel, mintha. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem az lenne a világ legnehezebb dolga a színésznek: újratanulni a hangképzést, újra megtanulni beszélni, nem úgy, mint előtte, mert az egyedi orgánum elveszett örökre. Nem, nem ez a világ legnehezebb dolga. Nem az önrekonstrukció. Hanem a tökéletlen önrekonstrukció, a művészi hanyatlás, az eszköztár pusztulásának megmutatása. A reflexként induló szánalmat megakasztja bennem ez a nem hétköznapi, emberfeletti vállalás. Csak a ritka nagy ember képes a lehetetlenre: hogy önként láttassa a lét, saját léte és zsenije törékenységét. Óriási bátorság, hogy eleszköztelenedve a néző elé áll. Megmutatni, ami már nincs. A haldoklást. Halált. Az enyészet darabjában. Így lesz hatalmas. Hatalmasabb, mint volt nagy korában.

Vajda Anna Noémi