A mi osztályunk

Iskolába minden Kedves Olvasó járt, ha nem, nem olvasná e sorokat Tadeusz Słobodzianek lengyel drámaíró (A mi osztályunk – lengyelül: Nasza klasa c.) darabja kamaraszínházi bemutatójáról.

Hogy ez hányadik volt Európa- és világviszonylatban, meg nem mondom: a szerző, a most 68. évében járó Słobodzianek lengyel drámaíró, rendező, színházi kritikus, pedagógus, a varsói Drámai Színház igazgatója – egy tavaly év vége felé készült interjúban (revizoronline. com) mintegy 50-70-re becsüli a nemzetközi bemutatók számát.

Ha egy darabot legalább félszáz, különböző ország színháza műsorára tűzi, az számomra egyértelműen jelzi: jelentéktelen, a kor divatja által véletlenül felkapott mű aligha lehet.

***

Nem is az, hanem egy súlyos, nehéz és kellemetlen mondanivalókat tartalmazó, a szó köznapi értelmében nem is igazán szórakoztató, inkább magába fordulást, gondolkodást elindító döbbenetes darab.

Nem merném azt sem mondani, hogy a végén a görög tragédiákra jellemző katarzisban, amolyan feloldásban, megkönnyebbülésben részesülne a néző.

Słobodzianek (ha jól számolom, drámaíró munkásságának kilencedik) művével mégis bevonult a világirodalomba, mert kegyetlen őszinteséggel számol be és le kora lengyel társadalmáról. Az időszak nagyjából a Piłsudski marsall, a Második Lengyel Köztársaság első elnökének halála – 1935 – és a II. János Pál lengyel pápa megválasztása, 1978 utáni korra tehető.

Ha a nézőnek vannak bizonyos ismeretei a kor (meg az előzőek) hányatott lengyel történéseiről, az bizonyára megkönnyíti a töredezett, nem lineárisan haladó, sokszor egymásba csúszó egyéni történések megértését. A történelmi korok, szovjet, német megszállás, a „demokratikus” lengyel társadalom, az ezekhez alkalmazkodás kényszere, vagy ősi – esetleg téves – beidegződésekből adódó buta indíttatás generálta egyéni tévedések, félresiklások végig kísérik a darabot.

***

Az aradi előadásról.

Ez, olvassuk a Nyugati Jelenben megjelent beharangozóban, az Aradi Kamaraszínház és a budapesti Második Produkció közös munkájának eredménye.

Az Aradi Kamaraszínházról – most ünnepli fennállásának 15. évfordulóját – tudunk és értékeljük, a budapesti Második Produkcióról kevesebbet.

Most sem fogunk sokat elárulni róla. A lényeg, hogy Aradon egy,  A mi osztályunk c. világhírű produkciót mutattak be. Sajnálatos, hogy csupán jó fél ház előtt, az Aradi Kamara (báb)színházban.

Egy nyilván újításra törekvő színpadképben, a darabot eddig sok magyarországi és romániai társulat is bemutatta, és senki díszlettervezőnek és rendezőnek nem volt könnyű dolga.

Aradon most az egyik lehetséges változatot láttuk, és működött.

Tíz, az osztályszereplők számának megfelelő (a cselekmény során ide-oda, olykor tán fölöslegesen tologatott) szék, egy „boronaház”-típusú enteriőrben a sokfunkciójú – leereszthető, felhúzható, több mindent jelképező fal – kétségkívül eredeti ötlet a fiatal rendező (Gulyás Hermann Sándor)  részéről.

Tadeusz Słobodzianek mondta el interjúnkon:

Mindig össztűz alatt álltam. A jobboldal azzal vádolt, hogy tartalmában baloldali a gondolkodásmódom. A baloldali, liberális gondolkodásúak pedig mindig azt hányták a szememre, hogy a színházzal kapcsolatos elképzeléseim túl tradicionálisak, az általam alkalmazott forma túlságosan konzervatív. De én szeretek küzdeni

A lengyel Słobodzianek egy iskolai osztály diákjainak sorsát követi: tíz lengyel és zsidó diák személyes elbeszélésének és megrendítő visszaemlékezésének tükrében mutatja be hazája részvételét a XX. század borzalmaiban, 1935-től napjainkig. A felhőtlen gyermekkor küszöbén kitör a világháború, az osztályt először a bolsevik diktatúra, később a fasiszta terror, majd ismét a kommunista önkény szakítja ketté. A különféle ideológiák elterjedésével elmélyülnek a kölcsönös ellentétek, a jóbarátok árulások aktív résztevőivé és az egymás elleni erőszak áldozataivá válnak, kezdeti gondtalan közös játékuk a felnőttkor elérésével rémtörténetek sorává alakul.

Az autentikus események részleteit felhasználó darab nem csupán a XX. századi komplikált lengyel-zsidó-német-orosz kapcsolatok elé kíván tükröt állítani, hanem egyetemes üzenetet hordoz az emberek közötti megértés – és megértés szándékának – hiányáról, illetve arról a történelmi folyamatról, midőn az ártatlan tréfák, felelőtlen kijelentések és jelentéktelennek tűnő konfliktusok észrevétlenül egymás iránti nyílt színi gyűlöletté alakulnak át.

A mi osztályunk megrázó elbeszélés az egyéni és közös bűnről, a felelősségről, igazságról, melyre úgy tűnik, senkinek nincs szüksége.