Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk

Mióta márciusban betöltötte 90. életévét, generációk mentoráról és tanítójáról, Kallós Zoltánról ismét sokat beszélünk mindenütt. Az elismert gyűjtő, néprajztudós, iskola- és múzeumalapító számos ma már rangos néprajzost, muzsikust, tanárt indított el ezen az úton. Az idei budapesti táncháztalálkozón ünnepeltük őt, sőt Áder János köztársasági elnök is vendégül látta díszvacsorán a Sándor-palotában. A találkozón, munkásságát összegző lemezei és könyvei standjánál búcsújárás volt, ott beszélgettünk vele, mindnyájunk szeretett Zoli bácsijával.

– Most, amikor 90-ik születésnapját ünnepeljük, hogyan gondol vissza a \'70-es évekre, amikor a kolozsvári táncház hőskorát élte Zoli bácsi vezetésével?

– Szomorú szívvel gondolok vissza, volt ami volt, jó is, rossz is, de elszomorít, hogy eltűntek mellőlem a barátok, kollégák, egyedül maradtam, mint a fa a nagy mező közepén. Most hallom, hogy Andrásfalvi Bertalan is nagyon beteg, szeretném felkeresni, amíg itt vagyok Budapesten.

– Itt mindenki nagy szeretettel veszi körül Zoli bácsit...

– Hát igen, most még eljöttem... nem tudom, jövőre el tudok-e jönni. Nagyon fárasztó már ez nekem.

 – Hogy kezdődött ez az életút? Annak idején, pályája kezdetén Moldvában tanított...

 –Igen akkor még Moldvában 70 magyar iskola volt, aztán a magyar forradalom után jött a megszorítás, egyik napról a másikra megszűnt az összes.

– Hogyan és mikor kezdett hozzá a népzene gyűjtéséhez?

– Református kollégista voltam, és akkor már feltűnt nekem, hogy ha népművészetről volt szó, a mezőséget soha nem említették. Kalotaszeg, Székelyföld, bármelyik más magyar tájegység, akár Sárköz, Kalocsa, Palócvidék is szóba került, de a mezőség értékei nem. Egy kiváló felügyelő tanárom volt, Nagy Géza, aki ebbe az irányba terelte az érdeklődésemet, az ő biztatására tudatosan kezdtem tanulni és gyűjteni azt, ami még abban az időben élő volt.

– Úgy tudom, Zoli bácsi Jagamas Jánosnak is tanítványa volt.

– Igen, Jagamas vitt be engem a főiskolára, és ez a cigány nyelvtudásomnak köszönhető. Bementem egyszer a múzeumba ifj. Koós Károlyhoz, bevittem egy büntető szerszámot – amit Kalotaszegen palágánakneveztek –, és érdeklődtem, hogy mivel dolgoznak éppen. Azt felelte, készítik Kolozsvár monográfiáját, ő a cigány telepek felmérésével van megbízva, de nehéz a bizalmukba férkőzni. Tudok-e valakit, aki tud cigányul? Mondtam, hogy én tudok. Akkor behívtak a folklórintézetbe, és kimentünk Jagamassal Kolozsváron a „két víz közé”, a cigánytelepre gyűjteni, az asszonyok énekeltek, lefordítottam, lejegyeztem. A néprajzi ülésekre is behívtak, bejárogattam a néprajzi tanszékre, érdekelt. Aztán egy nap kaptam egy értesítést a községházára, hogy menjek be a zeneakadémiára. Bementem, ott egy felvételi bizottság várt, énekeltem egy magyar, egy román és egy cigány népdalt, és bekerültem a főiskolára, Jagamasnak köszönhetően.

Nekem nem volt zenei alapom, mint a többi kollégámnak, nem olyan volt a gyerekszobám, de Jagamas külön is foglalkozott velem, az volt a lényeg, hogy megtanuljam a fül utáni lejegyzést, megismerjem a dialektusterületeket. Három félév volt a folklór, azt jelesen elvégeztem, de az akadémiát mégsem sikerült befejezni, mert három és fél év után származásom miatt kizártak. Aztán visszavettek, de negyedéven szüleim Kolozsvárra kerültek – 1950-ben elkobozták a vagyonukat –,  akkor jelent meg a törvény, hogy aki kolozsvári lakos nem jogosult ösztöndíjra. Elvesztettem az ösztöndíjam, szüleim nem tudtak támogatni, elmentem dolgozni egy unokabátyámhoz, s arra készültem, hogy visszamegyek tanítani, amikor értesítettek, hogy mégis megkaptam az ösztöndíjat. De akkor már hiányoztam vagy két hónapot. Volt egy zeneszerzést tanító tanárunk, Eisikovits, az azt mondta, nem baj, hogy elmentem, a baj az, hogy visszajöttem. Nem engedett vizsgázni, ismételnem kellett az évet, a következő évben ezért nem kaptam ösztöndíjat... így kimaradtam. Elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot. Mikor megszűntek a magyar iskolák, elmentem Gyímesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.

– Szóval mindent megtettek, hogy ne végezhesse el az akadémiát... A hosszú évek alatt mi vezérelte Zoli bácsit a gyűjtésben?

– Az ember, ha belekóstol ebbe a dologba, akkor minél többet szeretne felmarkolni belőle, és ez tényleg egy gyönyörű anyag, amit én összegyűjtöttem. Sok örömöm telt benne. Életem legszebb napjait az adatközlőkkel töltöttem.

– Soha nem öncélú ez a dolog?

– A gyűjtés nem lehet öncélú, én soha nem ültem rá az anyagokra, akkor nem ért volna semmit, múzeumi kacat lett volna.

– Sok helyen megtalálhatók és hozzáférhetők a Zoli bácsi gyűjtései...

– Én mindenkinek adtam. Nem zárkóztam el a fiataloktól sem, sokan másodlagosan is gyűjtöttek az én adatközlőimtől. Nekik fogalmuk sem volt, hogy mi van a Mezőségen, milyen zenekarok, népdalénekesek, melyik faluban milyen hagyományok vannak, hogy mennyire él még a régi magyar népzene.

– Az a korosztály, akiknek Zoli bácsi a mentora volt Kolozsváron a \'70-es évek végén, ma már középkorú, sokan most is zenélnek, tanítanak és gyűjtenek is.

– Olyan jó volt újra hallgatni itt Székely Leventét, Gázsát, Kelemen Lacit, Szalai Zolit, amikor a gyalui prímástól gyűjtött anaygot adták közre nagyon szépen...

– Zoli bácsi nemcsak gyűjtött, hanem nevelt is.

– Hozzám bejártak a gyerekek, honnan ismerték volna ők, hogy mi van vidéken, fiatalok voltak, tapasztalatlanok... Aztán mentünk együtt gyűjteni jobbra-balra, Palatkára, Bánffyhunyadra, Gyaluba, Magyarlónára, Bonchidán, Ördöngősfűzesre... Nagyon sok helyen voltunk... Visába különösen sokat jártak. Kicsi, színmagyar falucska gazdag hagyományokkal, és az volt a jó, hogy nem volt rendőr a faluban, így nagyokat lehetett mulatni a helyi ifjúsággal.

– A Válaszút Alapítványban ugyanezt a nevelő tevékenységet folytatja Zoli bácsi.

– Az első táborozáskor derült ki, hogy mennyi magyar gyerek van a faluban, és nincs magyar iskola. Az unokahúgom Szamosújvárról Székre ingázott tanítani, ott volt a táborban, és feltűnt neki ez a dolog. Válaszúton 25 évig nem volt magyar iskola. Végigjárták a családokat, az emberek akarták, de nem volt hely, nem volt tanterem. A kántori lakot átalakították, mi adtunk deszkát, lepadolták, 18 apuka jelentkezett, kerítést csináltak, wc-t, az asszonyok takarítottak, lefestették az ablakokat. Így indult el az I. osztály 4 gyerekkel és az óvoda, ha jól emlékszem, \'99-ben. Most vannak már vagy 120-an, 30 és egynéhány faluból. Olyan helyekről, ahol csak 15-20 magyar van, iskola nincs, de még román sem, lesz egy csomó román analfabéta...

– Ez az iskola nemcsak magyarul tanít, hanem a hagyományápolásra is hangsúlyt fektetnek...

– Van táncoktatás, énekoktatás az internátuson belül...

– Miért fontos a hagyományápolás?

– Mindenkinek van anyanyelve, de kell lenni egy zenei anyanyelvének is, a mienk csakis a magyar népzenén alapulhat. Ezért fontos a hagyományainkat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünkés magyarul táncolunk.

– Milyen tervei vannak még?

– Lassan lejárnak a tervek.... Most meg fog jelenni 3 széki lemezem, három kiváló énekesnek a CD-je, Németh Pistivel, az akadémia volt hangmérnökével tervezünk egy válaszuti CD-t, illetve egy mezőségi, kalotaszegi és moldvai karácsonyi énekekből válogatott lemezt is.

– Reméljük, 10 év múlva, a 100. születésnapján is itt beszélgetünk Zoli bácsival. Boldog születésnapot, jó egészséget kívánunk!