Akiket befogad és kitaszít a világ

Mint arról már beszámoltunk, Mácsai Pál színművész és Huzella Péter gitárművész, zeneszerző (a Kaláka együttes volt tagja) Villon-műsorával adózott a Magyar Költészet Napjának az Aradi Kamaraszínház a múlt hétfőn.

A Befogad és kitaszít a világ című előadásban Francois Villon, a középkor népszerű francia költőjének versei hangzottak el magyar költők fordításában és a művészpáros tolmácsolásában. Az énekelt vers bő egyórás ünnepe ez a műsor, amit kétszer – délután és este – adtak elő. A két fellépés között nyilatkoztak a művészek a Nyugati Jelennek.

 

Mácsai Pál: „Az előadó ne tolakodjon a szöveg elé”

– Ez az előadás mennyire szól Mácsai Pálról, Huzella Péterről, vagy Villonról?

– Az előadónak az a dolga, hogy a saját személyiségét „vigye a vásárra” a költő szövegei révén. Ha valamelyest is jól csináljuk, akkor mi is megjelenünk benne, de én azt szeretem, ha az előadó nem tolakszik nagyon a szöveg elé, hanem alkalmat ad arra, hogy a szöveg éljen. Elég jó szerzőről és fordítókról van szó, hogy ez megvalósuljon.

– Ha már a fordítókat említette: kiknek a szövegei közelítik meg legjobban a villoni szöveget?

– Nem tudom, mert nem tudok ó-franciául, illetve, ha nem is ó-, de 15. századi franciául. Faludy György, akitől természetesen mi is adunk elő, nem fordított, hanem átköltéseket írt. A fordítók közül mindenki a maga korának a nyelvén írt, legalábbis azok, akiktől mi mondunk verseket, név szerint: Illyés Gyula, József Attila, Szabó Lőrinc, Vass István, Mészöly Dezső, Orbán Ottó és Faludy. Mindannyian saját koruk nyelvét használták, és azt hiszem, ezzel közelítik meg a legjobban Villont.

– Melyiküknek a fordításai állnak közelebb önhöz, melyeket könnyebb „ráültetni” ezekre a dalokra?

– A zenére bármelyik illik, hiszen ezek dalszövegek, ugyanis abban az időben – állítólag – nem is létezett mondott vers. Nem tudok ennek utánanézni, de elhiszem, mert az igaz, hogy a dallam és a szöveg együtt születik meg az alkotóban. Később, persze, különvált a vers az énektől, de eredeti jogaiba helyezik ezeket a dalírók, mint például Huzella Péter is. Színészileg nagyon mutatósak és megborzongatók a Faludy-szövegek – nem merném azt mondani, hogy irodalmilag is ezek a fajsúlyosabbak, de én nem vagyok ezekkel a versekkel annyira szigorú, mint a magyar irodalmi kánon volt és maradt. Azt mondták, hogy ez csalás. Én azonban azt hiszem, hogy ez egy nagyon hasznos csalás. Ennek a féltékenységnek –ami a „hivatalos” magyar irodalomban felütötte a fejét, amikor Faludy átiratainak olyan nagy sikere lett – köszönhetjük, hogy sokan lefordították a teljes Villon-életművet. Ennek köszönhető, hogy a figyelem ennyire ráterelődött Magyarországon erre a középkori franciára. Már ezzel rengeteget tett Faludy. De többről is van itt szó! A maga korában, az 1930-as években a szociálisan érzékeny olvasók a saját gondolatikat olvasták vissza ezekben a Faludy-sorokban, úgyhogy ez egy roppant hasznos, és irodalmilag értékes munka. Ezenkívül nagyon szeretem a József Attila Vastag Margot-szövegét, csodálatosnak tartom az Illyés Gyula által fordított Akasztottak balladáját, és az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Orbán Ottó nekünk külön lefordította a Négysorost, ami öt különböző verzióban is elhangzik az estben.

– A közönség mennyire vevő ma a versre és egy ilyen előadásra? Más a viszonyulása hozzá, mint korábban. Legyen szó akár az aradi, akár a budapesti közönségről.

– Tudni kell, hogy mitől mit lehet várni. Például, amikor megjelent, a Faludy-fordítás tízezer példányban fogyott el, míg József Attila Nagyon fáj című verseskötete, ugyanabban az évben, egy-kétszáz példányban sem. Az irodalom, meg két gitáros, búbánatos előadó nem a nagy népszerűségű műfajok közé tartozik, nem töltenek meg sportcsarnokot. Ha ezt az ember tudja, akkor az a 150 előadás, ahányszor ezt mi játszottuk, javarészt teltház előtt, tizenkét éve igénylik és kérik, azt mutatja, hogy nagyon is érdeklődnek iránta. Ez rövid idő ahhoz, hogy megítéljük, mennyire változott meg a közönség, vagy sem. Ide nem kivezényelt hallgatók jönnek, hanem akik azt mondják, hogy no, Villon és ez a két előadó vajon mihez kezd egymással. Szerintem ugyanúgy hallgatják, mint tizenkét évvel ezelőtt.

– Aradon a közönség eddig két alkalommal láthatta Mácsai Pált: 2008 októberében az Azt meséld el, Pista! című Örkény-életrajzzal, most pedig a Villon-esttel. Önhöz melyik előadás áll közelebb?

– Kit szeretsz jobban, kisfiam, a papát vagy a mamát? – kérdezik a gyerektől,és ezzel zavarba hozzák. Egyrészt, egyiket se szereti jobban a másiknál, másrészt, ha tudná is, akkor se mondaná meg. Én is így vagyok ezzel. Vannak előadások – persze, nem mondom, hogy melyek –, amiket nem szeretek annyira, mint ezeket. Mind a kettő nagyon személyes, sokat köszönhetek nekik: örömet, sikert, utazást, világlátást, dolgok megértését a szövegeken keresztül. Azt mondhatom, hogy egyiket jobban szeretem, mint a másikat!

–Tudta-e, hogy Aradtól nem messze, a magyar országhatár mellett található a Mácsa nevű település?

– Persze, hogy tudtam, mert onnan származik a család. Van egy Mácsa Pest megyében is, Galgamácsa. Elmúltam 49 éves, és most megyek majd először Mácsára. Ennek az az oka, hogy ott semmi nincs, ami a múlthoz kötne. Mindabból, ami a családé volt, vagy lehetett, nem maradt semmi. De azért kíváncsi vagyok.

 

Huzella Péter: „Villon maga Pali”

– Azt vettem ki az előadás bevezetőjében a szavaiból, hogy ön választotta ki Mácsai Pált erre az előadásra. Hogy is történt ez?

– Eredetileg egy előadásra kaptunk felkérést: Villon és a borok – ez volt a téma. Egy importőr hozott francia borokat, finom francia sajtokat, és fenn a Várban, egy szép díszteremben tartottak egy francia estet. Tudták, hogy a Kalákával rengeteg Villont játszottam-énekeltem, és kértek, hogy jöjjek el, de hozzak magammal egy színészt. Ki legyen az? – gondoltam. Akkor, hirtelen még nem jutott eszembe Pali neve, de aztán beugrott, hiszen születésétől fogva ismerem, a szüleink jó barátságban voltak, édesanyáink hetente összejárnak, és naponta beszélnek telefonon. „Ez a Villon maga a Pali!” – csaptam a homlokomra. Felhívtam, és mondtam neki, miről lenne szó, mire azt felelte, hogy ez borzasztó, mert legalább három nagy verset meg kell tanulni kívülről, és az hihetetlenül megterhelő. Egy feltétellel elvállalta: ha gitározhat benne. Üsse kő! – mondtam, és így született meg ez a műsor. Nagyon szerencsés pillanat volt.

– Milyen dallamokat használtak fel?

– Kilencven százalékban saját szerzeményt. A záró ballada és az Ellentétek balladája két breton, azaz kelta zene. A gitárjátékban is olyan ritmikai eltolásokat használtam, ami a breton zenét idézi, bár egy szál gitárral nagyon nehéz, hiszen ezeket hárfával játszották. Csodás ez a kelta zenei világ, egyáltalán nem az, mint a skót dudazene. Az összes többi tulajdonképpen a kalákás kompozícióim, ahogy a lefordított versek diktálták, hangulatban, ritmikában. Amikor dalt írtunk, igyekeztünk ötletesek lenni, hogy fülbemászó legyen, ugyanakkor a ritmikája ezeknek a verseknek nagyon fontos, mert ezek ilyen táncos, rendkívül jól lefordított versek.

– Miért pont ezt a sort választották az előadás címéül, hogy Befogad és kitaszít a világ?

– Ebben minden benne van! Frappáns sor az Ellentétek balladájából, aminek például az első sora – „Szomjan halok forrás vize mellett” – az egyik legismertebb, mindenki ismeri, és talán nem is tudja, honnan. A világgal mindenkinek ilyen a viszonya: próbálkozunk, hogy befogadjon, s amikor úgy tűnik, hogy tényleg befogad, épp akkor taszít el. Figyelni kell, hogy mennyire fogad be minket a többi ember, és mi mennyit fogadunk el a világból.