Apropó, operett

Az Aradi Kamraszínház az idei tavasz végén, nyár elején látott két zenés produkciójával kapcsolatban jutott eszembe, hogy úgy hét évtizeddel ezelőtt, a proletkult tombolása idején milyen dühödt propaganda folyt az operett ellen. Úgymond azért, mert az polgári (burzsoá) műfaj, amely csak az arisztokrácia léha életét tükrözi. A proletárdiktatúrában nem kellettek még a színpadra sem hercegek, grófok, bárók, nagyestélyis hölgyek és frakkos urak, könnyű szerelmi kalandok, és orfeumhoz hasonló színvonalú mulatók, de még pezsgős ebédek vagy vacsorák sem. (Hogyan is jött volna az, hogy a színpadon játszó színészek névleg kaviárt esznek és pezsgőt isznak, miközben a barna kenyeret is fejadagra adták a dolgozóknak?)

Bukaresti egyetemista koromban minden fővárosi színházban megfordultam (legalább egyszer, de volt, amelyben rendszeresen), kivéve az operettszínházat. Pedig negyedéves koromban egy kőhajításra laktam tőle. Azért, mert annak repertoárján jószerével csak szovjet színpadi művek, mint a Szabad szél, vagy kortárs román szerzők művei, mint a Besztercei tutajosok (Plutașii de pe Bistrița) szerepeltek. Ez utóbbival kapcsolatban magamban sajnáltam az akkori bonvivánt, jelesen Ion Daciant, különben kiváló hangú operetténekest, akinek éveken keresztül szinte üres nézőtér előtt kellett szerepelnie, amikor ezt a darabot játszották, mégsem engedték azt kivenni a repertoárból. 

A „tapasztaltabb” generáció tagjai talán emlékeznek, hogy ugyanez volt a kultúrpolitikája a magyarországi Rákosi-rendszernek is. Ott az egyedüli megtűrt nagyoperett a Mágnás Miska volt, mert abban két gügye gróf (Mixi és Pixi), meg egy kleptomániás gróf-nagynéni szerepelt, bizonyítva az elvtársaknak az arisztokrácia demenciáját. (Abból még nagyon jó zenés filmet is készítettek, Németh Marika és Sárdi János főszereplésével.) A valaha világhírű budapesti magyar operettszínház szinte csődbe ment, amikor a pártvezetők közül valaki aláírta a Csárdáskirálynő bemutatásának engedélyét. Utána több évadon keresztül az sok száz előadást élt meg, a jegyek hónapokkal előre elkeltek, mutatva a műfaj életképességét. 

Hogy az operett műfaja él és virul, arról szinte évente meggyőződhetünk a televízióban közvetített operettgálák ismétlődő sikeréből, de idén az Aradi Kamaraszínház jóvoltából személyesen is. Most előbb a szegediek Dankó Pista előadása adott ízelítőt a zenés műfajból, majd következett a Monarchia Operett, amely bizonyosan megdöntötte az aradiak minden eddigi kedveltségi rekordját. 

A társulat tagjai egy olyan háromórás előadást varázsoltak a színpadra, amelyet sokáig nehéz lesz felülmúlni. Elfelejteni meg végképp nem lehet. A mintegy évtizeddel ezelőtt alakult társulat kiválóan képzett színészeivel, azok remek ének- és tánctudásával, fiatalos lendületével, meg egy jelmezparádéval kápráztatta el a közönséget. Hozzátéve azt a közvetlenséget, ahogyan a közönséghez viszonyultak, valamint a táncoskomikus, a műsorvezető szerepét is betöltő Kollár Péter Erik nagyon jó, ízléses humorral telített szövegét.  És még egy megjegyzés: sokadszorra bizonyosodott be, milyen sokat számít egy előadásban a (jó!!) élő zene. Mindkét említett produkcióban a zenekarok kiváló teljesítményt nyújtottak. 

Az aradi előadások után magam (gondolatban) azon is elszórakoztam, hogy elképzelten a bigott proletkultos ideológusokat, a szovjet Zsdanovot, a magyar Révait, a román Miron Constantinescut, illetve a pártbizottságok elhalálozott propaganda párttitkárait, miként foroghattak propellerként a sírjukban, amikor azt tapasztalták odaátról, hogy az aradi közönség tízperces vastapssal köszönte meg az operettgálát. Jócskán elszédülhettek!