Egy tartalmas urna az üres színpadon

Martin Čičvák Urna egy üres színpadon című drámája kortárs szlovák színmű. Szabó Attila dramaturg munkája nyomán egy könnyed, emészthető  előadás született, melyet március 27-én, a színház világnapján mutattak be az Aradi Kamaraszínházban Györfi Csaba rendezésében. A szöveget Huszár Sylvia fordította. Szereplők: Jászay Dorina, Kovács Vanda, Ladács Fanni, Tarr Judit – erős, szerethető karakterek. A jelmezeket Cristina Breteanu tervezte.

Az előadás a Déryné Program közreműködésével a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával valósult meg.

Nem klasszikus értelemben vett cselekmény bontakozik ki, hanem egy állapot, egy tér és egy kollektív emlékezet válik a játék valódi tárgyává. Az urna nem csupán kellék, hanem főszereplő: köré szerveződik minden gondolat, gesztus és kimondott vagy épp elfojtott szó.

A négy színésznő nem karaktereket játszik a hagyományos értelemben, hanem önmaguk variációit: nőket, anyákat, szeretőket, elnyomott művészeket. Mindannyian más életutat hordoznak, más szakmai és személyes tapasztalatokkal érkeznek, így emlékezésük is különböző tónusú. Ami első látásra közös bennük, az a fekete ruha és az alkalom: temetni jöttek. Vagy talán inkább elszámolni? A sötét, üres nézőtéren át, kacarászva, könnyedén botorkálnak fel a színpadra, és ez a groteszk könnyedség végig meghatározza az előadást.

A halott rendező alakja – aki fizikailag csak az urnában van jelen – fokozatosan rajzolódik ki a színésznők elbeszéléseiből. Egy idősödő, hatalmával visszaélő, nőket lenéző, kihasználó és használó figura képe áll össze: uralkodó, rideg, önkényes, láncdohányos. A hozzá fűződő viszonyok hálója gyorsan kirajzolódik: volt és jelenlegi szeretők, szakmai kapcsolatok, függések, kötődések, kimondatlan traumák. Próbálják alkalomhoz illően megsiratni, de az érzelmek rendre kibicsaklanak, hiszen a gyász valójában nem róla szól.

Az előadás egyik legnagyobb erénye, hogy hosszú ideig megtartja a nézőt egy könnyed, humorral átszőtt játékban. Az abszurd, filozofikus és metaszínházi elemektől válik az előadás izgalmassá, a színház és a valóság határán egyensúlyozva. 

Aztán egy ponton váratlanul átbillen és világossá válik, amire addig a néző nem gondolt. A halál oka: gyilkosság. A nézők szeme előtt lépésről lépésre áll össze a történet, hogyan csapódott a kristály hamuzó a rendező fejébe, hogyan darabolták fel a testét, és miként csempészték ki a színházból apró retiküljeikben, hogy még a portás se fogjon gyanút. A groteszk játék hirtelen sötét, morális súlyt kap.

Ez a fordulat azonban nem pusztán krimiszerű csavar. Sokkal inkább a kimondhatatlan kimondása: a felhalmozott sérelmek, megaláztatások és elhallgatások végpontja. A gyilkosság így szimbolikus tetté válik. A mindenkori teremtőnek, az önkényeskedő rendezőnek, sőt, magának a művészetnek/színészetnek a halála. Az urna ezért nemcsak egy ember hamvait őrzi, hanem egy rendszerét, egy lezárt múltét is.

A négy nő végső soron nem őt siratja, hanem saját magát: az elszenvedett helyzeteket, az elvesztegetett éveket, az identitásukban keletkezett repedéseket, a becsületükön ejtett csorbát. Riválisok és szövetségesek, sorstársak és cinkostársak. Ebben a paradox közösségben állnak az üres színpadon, miközben a hiány válik a legfőbb erővé.

A történet zárul: ahogy érkeztek, úgy távoznak. Kacarászva, a sötét, üres nézőtéren át, mintha semmi sem történt volna. A szétszórt hamvak, az üres urna marad a színpadon némán, súlyosan.