Eljön az idő, amikor mindenki számára fontos lesz?

Pár nappal ezelőtt az aradi Jelen Házban mutatták be Sikli László Kísértés vagy belső parancs c., tavaly ősszel a baróti Tortoma Kiadónál megjelent regényét.

Alcíme: Egy katolikus pap vívódásai a cölibátus és szerelem kereszttüzében.

A bevezető szerint a könyvben leírt formában felsorakoztatott szereplők és események a valóságban nem léteznek. Kétség sem férhet azonban ahhoz, hogy ebben a kivételes őszinteséggel megírt regényben a szerző az igazat írta, nem csak a valódit.

A szerzővel a cölibátus (a nőtlenség, sőt a szexuális megtartóztatás) kérdéséről beszélgettünk.

– Ön, mint egykori római katolikus pap, aki „kiugrott”, az ön szóhasználata szerint „kiugrattak” a rendből, hogyan látja a cölibátus, azaz a római katolikus papság nőtlenségének kérdését?

– Nagyon fontosnak tartom, és bízom abban, hogy eljön az idő, amikor mindenki számára fontos lesz. Nem maga a cölibátus ténye, hanem az időszerűsége. Ugyanis nem a cölibátussal van baj, mert az önmagában egy kegyelem. Nagyon sok példa van rá a történelemben, amikor az emberek, szó szerint az életüket áldozták fel egy cél érdekében, és ezért az abszolút függetlenséget a szexuális teremtett lényükről lemondva teremtették meg önmagukban, s ezt a függetlenséget arra fordították, hogy elérjék céljukat. Ha példázni akarok, nyugodtan mondhatom a Szent Ferenceket, Teréz anyákat, körülöttünk vannak élők is.

A cölibátussal, ami a katolikus egyházat jellemzi, az a bajom, hogy önmagában nem lehet kötelező, egy kényszerállapot. Mert a cölibátus hivatása önmagában egy sajátságos, személyre szóló elhivatottság. Ezt nem lehet közös kaptafára művelni. Egy hat éven keresztül teológiai oktatásban részesülő fiatalember – odakerül 18 évesen, félig még gyerek, amikor kikerül, 24 éves férfi – neveltetése arról szól, hogy nemcsak a papi képzettségben legyen jártas, hanem a cölibátus tényét is el tudja lelkileg fogadni. Nagyon nagy része a teológusoknak ezt próbálja elfogadni, és meg is teszi. Pappá szentelik, a nagy többség úgy áll a szentelés elé, hogy elfogadja ezt a feltételt, hiszen az elképzelését, az akarását, a hivatástudatát az oktatás folyamán egybekötötték a cölibátus elfogadásával.

Ezt én ma, visszatekintve, zsarolásnak tekintem, olyan, mint egy szerencsétlen árukapcsolás: ha meg akarod venni, adom, de meg kell venned amazt is hozzá. Ez ismert dolog a kereskedelemben, valahogyan, nem akarom profanizálni vagy banalizálni, de sajnos, ezt kell mondanom, hogy éppen ilyen kegyetlennek érzem a cölibátus kötelező létét.

–Van-e Önnek személyes tapasztalata vagy adata arra vonatkozólag, hogy a mai katolikus papság körülbelül mekkora része fogadja el a cölibátus intézményét, és mekkora rész próbálna változtatni rajta? Hivatalos statisztikai adatok, legalábbis tudomásom szerint nincsenek.

– Nyilvánvaló, a saját állapotomból fakadóan túlzás nélkül mondhatom: ismerem az egyházat kívülről és belülről is. Benne voltam 21 évig. Ha a saját példámon indulok el, azt kell mondanom: engem is megbotránkoztatott az, ahogyan több alkalommal is elbuktam, kudarcot vallott a próbálkozásom, nem sikerült a kísérlet, bármennyire is jó szándékkal volt tele. Aki frissen kikerül a teológiáról, él benne az a biztatás, amit befogadott őszintén, a szívébe. Út közben kell rádöbbennie, hogy a lélek ugyan kérte, de a test erőtlen, és nem tudunk fizikailag megfelelni annak, amire neveltek minket. Mire neveltek? Arra, hogy fogadjuk el, amit akartunk. És fogadjuk el azt is, amit mások akartak. Ez egy nagyon nagy baj.

Ha most kitágítom a kört, és nemcsak a magam esetét veszem, azt kell mondanom: én a kollégák életébe is beleláttam valamilyen szinten, bár a papok egymás között soha nem „dicsekszenek” saját bukásaikkal. Mindig hallgatással kezelik a kérdést. De érdekes módon mégis a sejtés és a több mint sejtés szintjén tudunk egymásról. Egy kicsit meg is beszéljük a harmadikat, amikor nincs jelen. A szemébe egyik a másiknak nem szokott beszélni erről, legalábbis nem abban az időben, amikor aktív lelkész voltam, 2001-ig. Ugyanakkor nagy meglepetést okozott nekem, hogy amikor szeptemberben (2021-ben – szerk. megj.) megjelent a könyvem, és elkezdtünk Erikámmal (feleségével – szerk. megj.) székelyföldi városokban bemutatókat tartani, nagyon sok működő lelkésszel ismerkedtem meg, plébánossal, káplánnal, négyszemközt beszélgettem sokukkal, s nekem (aki valószínűleg korom, meg történetem miatt is bizalmat ébresztek) elmondták, őszintén, hogyan látják saját sorsukat; meg azt is  – név nélkül, persze –, hogyan látják a papi környezetben a cölibátus létét vagy megélését. Azt a következtetést szűrtük le együtt, hogy a papságnak kb. 70 százaléka úgy él, hogy van társkapcsolata, hogy ez a házvezetőnője vagy más, teljesen mindegy, és nagyjából 30 százalékának gyereke is van. Számomra az a nagyon nagy szomorúság, hogy miért tartunk fenn egy ilyen állapotot, ami valójában csak rossz fényt vet ránk.

Hát ez nagyjából az aránya és állapota a papságnak.

Ha ezt ön közzéteszi az újságban, valószínűleg lesznek tiltakozások és felhördülések, de én a meztelen valóságot mondom. Egy nagyon érdekes kérdés, ami ebből fakad: hogy százalékosan soha nem fog színt vallani senki, és soha nem mondja el azt, mi az igazság, sem sajátmagáról, sem a másikról.

Mondok egy egyszerű példát. Amikor a püspök elment Rómába, pápalátogatásra, visszatérve elmondta, hogy ott kijelentette: az egyházmegye papsága hűségesen ragaszkodik a cölibátushoz. Nekem kinyílt a bicska a zsebemben, hajszál választott el, hogy felugrom, és felteszem a kérdést: megkérdezted a papságot, mielőtt ezt mondtad? Őt is ismertem, az ő dolgaiba is beleláttam, és mindannyiunk dolgába valamilyen szinten belelátok. Miért van szükség arra, hogy tesszük a szépet a Szentatya előtt, hogy az egyház és papsága szívvel-lélekkel cölibátust akar? A kérdésre egyetlen tiszta választ lehetne adni: ha a püspökök fel mernék tenni a kérdést a papjaiknak. Igennel, nemmel, adjatok választ a következő kérdésre: akarjátok a cölibátust, vagy nem? Név nélkül, nem kézírással, hanem csak egy + vagy - jellel (hogy ne legyen nyomon követhető). Egyetlen püspök nem merte ezt mostanáig bevállalni, mert nagyon jól tudja: a válasz többségében negatív lenne.

Tehát van egy mesterségesen létrehozott kötelező cölibátus, és van egy mesterségesen ma is fenntartott kötelező cölibátus. Sajnálatos dolog.

– Van-e, lehetne-e ebből a helyzetből valamilyen tisztességes kiút? Említette, hogy a püspöknek meg kellene kérdeznie a papságot, ami mindmáig nem tűnik járható útnak.

– Úgy gondolom, hogy szembe kéne nézni saját jelenlegi sorsunkkal, állapotunkkal. Az egyik püspök azt mondta nekem egy beszélgetésünk során: „Nekem nem az a dolgom, hogy elbizonytalanítsam a papságot, a saját papjaimat, hanem hogy biztassam és bátorítsam őket”. Erre azt válaszoltam: „Atya, gondolj bele, a papság egyre fogy, egyre kevesebb a hivatás. Nézd meg a templomokat, üresednek ki. Az emberek elhidegülnek, elidegenednek. Ez az elefántcsonttoronyban lenni, onnan lenézni a hívekre és tanácsokat osztogatni megszűnt, nem létezik, a világ nem igényli, nem hisz neki. Nem vagyunk hitelesek. Mert hirdetjük a szent igazságokat, és elvárjuk, hogy megértsék, elfogadják, és betartsák azokat. De furcsa dolog: minden püspök volt pap, plébános valahol, s ugyanezt a létformát élte, tapasztalta maga, vagy a saját környezetében. Érdekes, amint püspökké szentelik, kezébe adják a pásztorbotot, mindenki elfelejti, hogy milyen volt plébánosnak vagy káplánnak lenni. Elfelejtik a kudarcokat. Hanem mindjárt magukra öltik a hivatalt, a püspöki hivatalt, s átvedlenek – bocsánat a kifejezésért – püspöki hivatalnokká, a hierarchikus egyház képviselőivé, és az alsó papság valahol ott marad lenn a saját problémáival. Addig, amíg ezt nem tudja a püspök és a hivatala átértelmezni – erre gondolok, világszerte –, nem tud szembenézni a saját sorsával, sorsunkkal, addig ez nem fog tudni változni.

– Valószínűleg nem rosszindulatról van szó, hanem arról, hogy a püspökök is bekerültek egy szigorú szabályok között működő egyházi szervezetbe, amelynek feje a római pápa. Bizonyos dolgokban még Őszentsége sem mindenható.

– Ehhez alkalmazkodniuk kell. De mondok egy történetet, a nevet azért merem kimondani, mert ezt ő maga is hangosan vallja és hirdeti. Ott van Beer volt váci püspök (ma már nyugdíjas). Évek óta hirdeti, hogy a tisztességes családot nevelő férfiakat pappá kellene szentelni. Mert nagy baj lesz. Mondom neki – akkor még nem volt nyugdíjas –, miért nem mondod el ezt a püspökkari konferencián? Erre ő: elmondtam. Mire azt kérdeztem: És? Lehurrogtak. Tizen-püspök volt jelen, egyik elmondja, hol látja a bajt, s a többiek lehurrogják, nem is várják meg, hogy kifejtse a kérdést. Szó szerint elhallgattatják. Hát itt tartunk ma.

– Én meg attól tartok, hogy az Ön nézetei nem egészen népszerűek egyházi körökben, „kifelé”, „hivatalos” vagy rögzített, követhető formában biztosan nem.

– Biztos, hogy nem. Történt egy nagyon érdekes dolog. Én arra törekszem, hogy minden városban, ahol lehet, tartsak könyvbemutatót, mert ezt a témát nem akarom elengedni. Gyakorlatilag nekem ebből semmi hasznom, nyereségem nincs. Hála Istennek nagyon szép családos állapotban élek, van két csodálatos egyetemista gyerekem, Erika, a feleségem csodatársam (így szoktam nevezni). Áldja meg az Úr őt és bennünket továbbra is.

Ezen kívül mondanék még valamit: azért vagyok kitartó és következetes, mert vissza tudom idézni magamban (amikor a könyvemet írtam, igenis merítettem a saját magam kudarcából és a környezetem, a társaim kudarcából is), hogy nem én vagyok a főszereplője ennek a könyvnek. Sokan vagyunk benne. Abból kiindulva, hogy mi szenvedést okoz, lelkileg, spirituálisan az embernek az a kényszerzubbony, amit ránk húznak, úgy gondolom és érzem, akár alkalmasnak érzik, akár nem, én ezt szerte, ahol csak járok, hirdetni fogom – hátha egyszer csak felkapják a fejüket.