És akkor sötét lett…

Ha az ember a sejtelmes cím alapján – Várj, míg sötét lesz – másra gondolna, a műfajt jelző toldalék (színházi krimi), azonnal eloszlatja kételyeit. Itt bizony bűntény történik és nyomozni fognak…

Nem is történik másként. Frederick Knott thillerjében három férfi a néző számára sejtelmes párbeszédet folytat egy mindnyájuk számára idegen lakásban. Egymásra gyanakodnak, mindegyikük feltételezi, hogy a másik kettőnek lehet „némi köze” a hétköznapi kényelemmel berendezett polgári otthonhoz, ahol „lennie kell” egy titokzatos tárgynak, amiről aztán kiderül, hogy egy különleges értéket képviselő játék, egy baba. Hogy mit rejt a baba, mitől ilyen konokul elszánt ez a három férfi (egyikük nyomozó, vagy legalább is annak tünteti fel magát), az jó ideig nem derül ki. Mi mást rejthetne, mint kábítószert, amit egy idegen adott át, a dologról mit sem sejtő férjnek, aki a cselekmény kibontakozásának idején otthonától távol van. Miként az sem, hogy ebben a nem túl tágas, polgári egyszerűséggel berendezett lakásban ugyan hová lehet eltüntetni azt a játékszert, amelyet oly ádázul keresnek, és amiről feltételezik, hogy valamelyikük eldughatta. „Hol a baba? – hangzik el számtalanszor a kulcskérdés, egy villanásra látjuk is a konfliktus tárgyát a házvezetőnő kezében, aztán ennyi.  

És akkor színre lép az a nő, aki valóban itt lakik, és férje távollétében ráadásul egyedül. Róla joggal feltételezik a nem éppen udvarias, de nem is elvetemült gonosztevőként viselkedő gazemberek, hogy megoldhatja a dilemmát. Pedig az asszonynak tényleg nincs fogalma arról, hogy vajon mit is akarhatnak ezek a nyugalmát és otthonát feldúló emberek. Suzy ráadásul vak, de otthonának minden zugában kiválóan tájékozódik. Őt próbálják megkörnyékezni, hol negédes szóval, széptevéssel, hol keményebben, erőszakosan. Suzy azonban, többszörösen hátrányos helyzete ellenére, kitart, és, mikor valóban sötét lesz, és valamelyes kiegyenlítődik „hátránya”, a helyzet magaslatán oldja meg a konfliktust.

Suzy szerepe dramaturgiailag is alaposan kidolgozott és megoldása is remek. Kovács Patriciára épül az előadás, rajta múlik sikere vagy bukása. És rendkívül hitelesen alakítja a látássérült, de a hívatlan vendégek minden rezdülésére figyelő, bátor, férjéhez hűséges asszonyt.

Nagy szereplehetőség egy amúgy közepes thillerben, és a művésznő brillíroz. A lakásába berontó, őt a cél érdekében megkörnyékezni igyekvő férfiak (Szabó Kimmel Tamás, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla) szerepe amúgy szürkébb, de „hozzák” a karaktert.

A sok jó előadást nyújtó Orlai produkció most se okozott csalódást, ámbár némi hiányérzetünk azért maradt. Sokan panaszolták az előadás után, hogy a helyenként nem hallották tisztán a szöveget, ezért is tértem ki részletesebben a konfliktus lényegére.

Könnyen elképzelhető, hogy Budapesten kamaraszínházi körülmények között játsszák. Itt, a Slavici színházban még a földszinten se volt mindig érthető a szöveg. Némi hangosítás elkelt volna.

Novák Eszter rendező az egydíszletes színpadképben kulcsszerepet szánt a szüntelenül berregő telefonnak, a hűtőszekrénynek, valamint a fény- és hangeffektusoknak. Ez utóbbi viszont olykor fölöslegesnek, a nagyszínházi miliőben is túlméretezettnek tűnt.