Felméri a maga halk módján

Szeretem Felméri Pétert. Remélem, a mai zavaros, már-már törvényerőre emelt gender-időkben (’muramista’, hova jutottunk!) nem fog a közönség ebből messze- és félremenő következtetéseket levonni.

Felmérit szeretem, mert műfajának, a stand-upnak kiválósága, aki az élet dolgairól, más pályatársaitól többé-kevésbé eltérően szerényen, különösebb színészi tűzijátékok, látványos gesztusok, mozgások, hanghatások stb. nélkül mond el fontos dolgokat.

Az előadásnak számtalan módja létezik, ha jól csinálják, akármelyik érvényes és „bejöhet” a közönségnek.

E cikk írója nem igazán híve a „stand up” műfajnak, de semmi sem idegen tőle, mi emberi.

Megboldogult ifjúkorában a magyar (világviszonylatban sem utolsó) humoron nőtt fel, egyebek közt a (magyarországi) tévé jóvoltából a csúcsot alighanem Hoffy Géza jelentette. Hogy Amerikából ihletődött-e (a stand upra célzok), vagy bőven elég volt a magyar hagyomány? Egyértelműen ez utóbbira voksolok.

A lényeg hogy a humor, életünk fontos összetevője „üljön” és „működjön”.

Ments meg, Uram, minket a magyarok nyilaitól – mondták egykoron, meg az emberektől, mondanám teljes meggyőződéssel ma.

Felméri Péter Aradon 2022 októberének 16., vasárnapi napján este hétkor az Aradi Bábszínházban (alias Aradi Kamaraszínház) lépett újra fel. Egy tehetséges fiatalember, talán a jövő ígérete előzte meg.

És remekül szórakoztatott bennünket.

***

Nehezen tudom eldönteni, illendő-e az alábbiakról beszámolni.

Minthogy érzésem szerint lényeges dolgokról van szó, az „igen” mellett döntök.

Alulírott bevallja: 2022. okt. 16-án majd’ véletlenül vetődött be a Bábszínház épületébe, azt hitte – kivel nem történt meg egy „elnézés” –, hogy ott mást mutatnak majd be.

Az első, legnagyobb meglepetés az volt, hogy – régi ismerősével, a Bábszínház mindenesével társalogva – végignézett a közönségen. És szinte senkit nem ismert fel. A közönség csupa fiatalból állt!

Az első benyomás az elragadtatásé: íme az ifjúság, ami tovább visz minket, a magyar (aradi) kultúrát.

A „fiatal” azonban viszonylagos, sajnos az is, hogy tovább visz-e bennünket.

E negyven év körülieket az aradi „átlagos” színházi előadásokon szeretném látni. 

***

Talán messzire kószáltunk, tkp. Felméri Péter vasárnap esti aradi fellépésénél tartunk.

A (nagyrészt) fiatal, azaz negyven körüli közönség végül gyenge vastapssal köszönte meg a fellépő színész(ek) teljesítményét.

A mai negyvenesek e szempontból még bőven tanulhat(ná)nak az előző nemzedéktől, amely igazi, hosszan tartó vastapssal köszöni meg az előadás színészgárdája teljesítményét.

E sorok írója negyven-valahány éve arról cikkezett, rosszallóan, hogy az aradi színházi közönség a függöny legördülésekor, de inkább előtte, rohan a ruhatárba, megfeledkezve a tapsról.

Manapság a „hagyományos”, „igazi” aradi színházi közönség csodálatos, az átlagot is felülmúlja, tapssal fejezi ki elismerését, megbecsülését a színpadon látott művészi munka iránt.

Az utána következő nemzedéknek, azt hiszem, e téren még van tanulnivalója.