Figaro házassága, avagy egy őrült nap

Április 5., szerdára eső napjának estéjén a nagyváradi (jó ideje Szigligeti – a város szülöttéről elnevezett) színház magyar társulata, az Aradi Kamaraszínház jóvoltából és szervezésében a Maros-parti városban lépett fel.

Majdnem zsúfolásig telt ház előtt.

Az előadás végén felzúgott a vastaps. Előadás közben alig-alig hallhattunk elismerétapsot, noha nyilvánvalóan vígjátékról volt szó, amelynek egy-egy jelenete végén „kötelezően” tapsol a közönség.

Hogy ez végül is a darabnak, avagy az előadásnak köszönhető?

Ami tény: megtörtént.

***

A Figaró házassága évszázadokra vezet vissza.

A Beaumarchais (1732–1799) – franciául „szép – vagy jó – üzlet” elnevezést a jó humorú XV. Lajos francia király adta nemesi névként Pierre Augustin Caronnak, amikor lovagi rangra emelte. Amikor idővel világszerte ünnepelt színpadi szerző lett (Wikipédia), általában már elfeledkeztek róla, hogy mesteri órásnak indult, zenélő órák keresett szakembereként. Foglalkozást és életmódot változtatott, megbecsült lant- és hárfaművész, a király unokáinak zenetanára, hamarosan merész üzletember, egy időre börtönbe is kerül hivatalnokok megvesztegetéséért. A börtönben azonban írt egy mulatságos önéletrajzot. A Beaumarchais úr emlékirata eljutott a királyig – botrányos sikerrel. Azonnal megkegyelmeztek neki, mint a korrupciók leleplezőjének. Egy miniszter és néhány főbíró öngyilkos lett, nagyurak egész sora került börtönbe.

Lám, a korrupció és leleplezése nem mai keletű divat.

Igy kezdődott a Figaro házassága, amelyből Mozart, minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője megírta az 1786. március 1-jén Bécsben bemutatott négyfelvonásos, azóta is az operaszínpadokon méltán szereplő vígoperáját.

***

Most a nagyváradi színház (magyar) Szigligeti Társulatának előadásáról beszélünk, elismeréssel az Aradi Kamaraszínháznak azért, hogy ezt a produkciót Aradra hozta – a mai nehéz finaszírozási időkben bizonyára nem könnyen.

Szóval itt van Beaumarchais, és jó kétszáz évvel utána a Figaró.

Az első felvonásban a krónikás – mi tagadás – megijedt, Karinthyval szólva: „muramista”, mi lesz ebből a vontatott, unalmas kezdésből? Miért kell egy ilyen, akár klasszikus darabot felkarolni?

Aztán jött a második felvonás, ami lényegesen az elfogadás, a tetszés felé billentette a mérleget. És végül is minden jó, ha a vége jó, a vége pedig (megérdemelt) vastaps lett.

A váradi színház előadása azonban aligha nyeri (nyerte) meg a közönség egyöntetű tetszését.

Amolyan „öszvér” produkció: sem igazán modern (bár színpadképében, a mozgásszínház elemeinek alkalmazásában, részben az öltözetekben, díszletekben kétségtelenül az), de nem is hagyományos.

Egy ilyen (bevalljuk-e, vagy sem) jó kétszázéves, talán nem is a legjobbak közé tartozó darab mai sikeres színpadra állítása igen merész feladat.

Botos Bálint rendező kísérletezett – őszinte elismerés érte –, de nem merném állítani, hogy teljes sikerrel.

Pedig a szereplők, mintegy 16-an, mindent beleadtak. Köztük az aradi származású, impozáns megjelenésű Szabó Eduárd, az egyik főszereplő (Almaviva gróf – sok éve zsűritársam egy akármilyen vidéki szavalóversenyen.)

És végül egy nyúlfarknyi (két megjelenés, tán kétmondatnyi) szerepében a váradi társulat veteránja, az ízzíg-vérig komikus Hajdu Géza. Belépett a színpadra, és OTT VOLT. Ezt szeretné minden színész elsajátítani.

Amúgy: elismerés a darab zenei szerkesztőjének. A zene az előadás egyik erőssége.

Elindult Arad felé a Figaro házassága, avagy egy őrült nap csapata

(Foto: nagyváradi színház)