Hogy látja őt a Nyálas Olvasó?

„Akkor én most ki vagyok? A felhalmozódott tapasztalataim összege, vagy az a kép, ahogy Te látsz engem, Nyálas Olvasó? (…) Tehetek én róla, ha ilyennek látsz a perverz fantáziáddal? Mért kell azt kiolvasnod belőle, amit bele se írtam? Ja, hogy utalok rá? Na és? Ha valaki olyan szégyentelen, és ki mer állni egy szöveggel, amely bevezet a gondolat mögötti sötétségbe, az írói világ fenekébe, akkor ez a jelen esetben félrevezető, de nem baj. Mert pontosan ez a szándékom, hogy ne be-, hanem félre vezesselek. Egy kerülővel a lólépésben ugráló gondolataim körül. Más szóval nem vagyok olyan hülye, mint a normálisok.”Az eredeti, maga által felolvasott Kövér Péter-szöveg kis részletéből az általában kedvesnek mondott Nyálas Olvasó kiderítheti, pláne, ha a sokkal hosszabb opust végigolvassa, hány pénzt ér a szerző. Vagy nem? Vagy ki tudja. De saját tapasztalatomból mondom: nagyon érdemes Kövér Péter szövegeit elolvasni, mert ritka értékes emberpéldányt ismerhet meg belőle. Megvan az az adottsága, ami csak keveseknek adatik meg. Sok ember „csípi” a humort, nevet vagy mosolyog a „jópofa” szövegen, de nagyon kevés tud olyat alkotni, pláne írásban. Hát ő tud a semmiből is jó, kacagtató írást teremteni. Ráadásul gyakran filozófiai magasságú régiókból száll alá.***A kedd délutáni rekkenő hőségben a Jelen Ház légkondicionált nagyteremében mutatták be a Kölnben meg Budapesten élő, de mélyen aradi gyökerű Kövér Péter könyveit, aki „utóbb az élet fogas kérdéseinek szentelte életét” (Fogorvos lévén.) Könyveiből legalább kettő volt, ha nem négy, valamennyi az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában látott napvilágot 2018-ban, illetve 2020-ban. A bemutató a járvány miatt csúszott mindmáig. A két könyv teória mellett szól, hogy két kötetet tett az asztalra, csakhogy mindkettőben két-két könyvet fedezhet fel a nem is túlságosan sasszemű olvasó. Ha az egyiknek a közepéig jut, meg kell fordítania, hogy a másik vége felől olvassa, más címmel. Ilyenekkel: Egy vén macsó keservei, Az univerzális dilettáns és a normapaták, Ez nem irodalom. Ez olvasmány! és végül az igen szerényen hangzó Kövér Péter, a világörökség része! (Felkiáltójel a szerzőtől.)Ebből, gondolom, világosan kitűnik… (mi is?, elfelejtettem). Feljegyeztem viszont, amit két „bírálójának” egyike, Hudy Árpád mondott, mégpedig hogy K. P-nek „rendkívül eredeti írásmódja van: egymás mellé írja a szavakat, némi közökkel, méghozzá balról jobbra”. Ki hallott már ilyet! (S ha már a gyermekkori barát nevét említettem: a shakespeare-i magasságokba röpítő  felcím is tőle kölcsönződött.) De a másik bírálóról, Fekete Károlyról se feledkezzek meg, ő két régi időkből származó, igen találó idézettel tette emlékezetessé szereplését; az egyik a kitűnő tudósként is jól, de erősen vaskos-humoros verseiről még jobban ismert, általunk aradiként emlegetett Lőwy Árpádtól (más néven Réthy László) származott. K. P. meg is jegyezte: többek között az ő meg Karinthy meg Howard Péter (H. P., némelyek Rejtő Jenőként hallottak róla) követőjének tekinti magát. Méltónak, mondhatnánk, ha már a világörökség részévé vált.Szóval kb. így zajlott a jó hangulatú könyvbemutató, ha hozzátesszük, hogy a szerző még két alkalommal olvasott fel – az egyik írást már olvashatták az érdeklődők aradi kiadványban, a másikat nem, az a legközelebbi kötetben jelenik majd meg. És nehogy elfelejtsük: a bemutató végén a szerző dedikálta köteteit, amelyeket semmi pénzért (se) lehetett megvásárolni, ellenben ingyen kapott belőlük minden igénylő. És a majdnem félszáznyi közönségből senki nem volt, aki ne igényelt volna, magának, meg a rokonságnak is.