Jávor „Pali” utolsó mulatása

Tegnap, meg tegnapelőtt este az Aradi Kamaraszínházban a Jávor „Pali” utolsó mulatása c. zenés darabot játszották, hatalmas sikerrel.

A Budapesti Szerb Színház (hányan tudtak mifelénk egyáltalán létezéséről?) pár éve, de legalább 2016 óta sokfelé bemutatta a darabot. Nem tudom, milyen fogadtatásban részesült, csak feltételezem, hogy az aradinál nagyobb sikere aligha volt.

Jó, igaz, hogy az 1902. január 31-én Spanennberger, majd Jermann Pál Gusztáv, s végül Jávor Pál (egy színházkritikus barátja adta az új nevét) Aradon született, majd a (Trianon utáni) Magyarországon végül budapesti színészként futott be fényes karriert, s vált minden idők egyik legismertebb, legnépszerűbb színészévé, a magyar hangosfilm talán legelső férfi sztárjává. Neve mellett a magyar filmtörténeti krónika mintegy hetven (!) szerepet sorol fel, miközben színházakban is játszott eléggé rövidre szabott életének 57 évében. (1959 augusztusában halt meg, közben 11 – nem túl sikeres – évet töltött Amerikában.)

Hát hol fogadnák kitörőbb örömmel, ha nem szülővárosában, ahol a rácfertályi Kis Molnár utcában pár éve emléktábla is jelöli szülőházát? A táblaleleplezésen annak idején Bognár Levente akkori és jelenlegi aradi alpolgármester mondott beszédet, aki ez alkalommal, most szerdán is bevezette az előadást, megjegyezve: az utóbbi öt esztendőben az aradi magyarság évente megemlékezik nagy szülöttéről, filmvetítéssel, de ezúttal először élő előadással.

(Amúgy, ha nem is évfordulón, pár éve volt, ugyancsak a Kamaraszínház jóvoltából egy igen jó, Jávor életének utolsó szakaszát idéző monodrámát is láthattunk.)

Szerdán este, előadás után egy kedves, vidéki nőismerősöm megfenyegetett: „Aztán csak jót írj!”. Mit tehetnék? Szembeszállnék hűséges olvasómmal, mi több, a közönséggel, amely hosszan és őszintén ünnepelte a produkciót?

Ugyan. Egyébként, leírtam volna, hogy a darab, szerintem, nem igazi nagy bumm. De egy jó szimatú, mellesleg kitűnő író (Rusz Márk Milán) felfedezte a témában rejlő kincset, talált hozzá egy jó címet és megírta, megrendezte. A szerző-rendező, a Szerb Színház igazgatója nevéhez fűződik mellesleg az egyik szerep, a harmonikásé. (Háttérinformációként: színészként és szerzőként is tekintélyes számú szerep megalkotója, számos könyv, forgatókönyv szerzője – ő, például, a jó kétszáz éves magyarországi szerb színjátszást 1993-ban felelevenítő Szentendrei Evangélium ortodox passiójáték, vagy az első szerb nyelvű operett, a Zombor rózsája megalkotója.)

A Jávor-előadáshoz – információim szerint száznál többször játszották már! –, mint Aradon is láthattuk, minimális a díszlet, elég két primitív kivitelezésű asztal, két-három szék, könnyű akárhová elvinni, és nem is hiányzik több. Meg persze, a lényeg: egy főszereplő – Jávorként egy „régivágású”, napjainkban mind ritkább színész – esetünkben Benkő Péter –,  aki nemcsak játszani, hanem énekelni is tud, és mellette egy kitűnő hegedűs cigányprímás („Suki”). Sokat vont volna le az előadásból, ha Jávor „Pali” történetét nem élő zene kíséri.

A darab dióhéjban összefoglalható szüzséje: a nagybeteg Jávor második gyomorműtétjére vár 1959-ben a budapesti városmajori klinikán. Cigányzenészek ott súlyos beteg társuk vigasztalására muzsikálnak. Jávor ezt hallva elhatározza: még egy utolsót mulat. És megteszi, vagy két tucatnyi kedvenc magyarnótáját előadva.

Közben elmeséli cigányzenész-testvéreinek élete történetét („hogy majd elmeséljék az utókornak, amikor ő már nem lesz”) és a történet emberi tartására, nagyságára is tanúság.

***  

Egy színházi előadás krónikájához talán nem tartozik szigorúan hozzá, mégis meg kell említenünk, hogy az előadás az Aradi Polgármesteri Hivatal és Aradi Városi Tanács, a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., az Aradi RMDSZ, a Communitas Alapítvány, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala révén jöhetett létre.

Jó, ha tudjuk, hogy van kire, mire táaszkodnunk.