Klasszikus, egészen rendhagyóan

Aki április második napjának estéjén ott volt a Jelen Ház nagytermében megtartott kamaraszínházi előadáson, szinte biztosan nem távozott közömbösen.Egy akármilyen kulturális jelenségnek (könyv, képzőművészeti alkotás, színházi előadás, zenemű stb.) az a halála, ha nem vált ki az olvasóból, nézőből, hallgatóból valamilyen – pozitív vagy negatív – érzelmi viszonyulást, azaz: hatástalan.Nos, Lev Tolsztoj gróf (a világirodalom egyik legnagyobb prózai műve, a Háború és béke, meg az Anna Karenina szerzője, meghalt 1910-ben)  Az élő holttest című regényéből készült színművét láthatták a nézők az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház koprodukciójában, a szabadkai (Újvidék, Szerbia) Juhász Zenekar közreműködésével. A világirodalom nagyjaihoz  való visszanyúlás a színházban nem új keletű, és biztosan nem is fejeződött be. ***Itt vagyunk 2022 áprilisának elején, Aradon, a Jelen Ház nagytermében, Az élő holttest (1900) regény színpadi változatának előadásán, egy mai magyar szerző átdolgozásában. Egy merőben szokatlan színhelyen: elegáns nagyterem, három hosszú sor asztallal, színpad stb.1911-ben a regény színpadi változata már magyarul is megjelent. Biztosan (sajnos, nem ismerem) más volt a mostaninál, azóta jó évszázad telt el, hatalmasat változtak a divatok, ízlések a színházban is.Az örök, nagy, meghatározó emberi érzések, viszonyulások, problémák persze maradtak. Ezeket már az ókori görög drámairodalom megírta, Shakespeare óta pláne nehéz lényegesen újat mondani; ugyanazok vagyunk, de árnyalatokban másképpen nyilvánulunk meg.Ha volna időgép, megtudhatnánk, milyen reakciót váltott volna ki Tolsztoj grófból Az élő holttest egészen modern, most Aradon látott feldolgozása. (Bemutatója tavaly novemberben volt, Szegeden.) Nem tudom, tetszett volna-e neki, hogy a szereplők az asztalon meg az asztal alatt „közlekednek” előadás közben, hogy a terembe belépéskor valaki egy libériaszerű inasöltözékben (később derült ki: színész) kis pohár pezsgőt kínál a belépőnek, hogy a (korlátolt számú) közönség hosszú (vizes- és boros kancsókkal, művirágokkal díszített) asztalok mellett foglal helyet, hogy a színpadon énekesnő (amúgy aradi színész) ad elő fülbemászó, közismert (hogy ne térjünk vissza rá: köztük híres, Kusturica-filmből származó) dalokat, hangzásra majdnem olyanok, mint az oroszok.Lehet, hogy Lev Nyikolajevics gróf forogna a sírjában egy ilyen adaptáció láttán. Vagy csettintene: ez már döfi! ***Az élő holttest igen rövid szüzséje: Fegya Protaszov házassága válságba jut. Megoldás lenne a válás, de az a vallás és a konvenciók szerint (a XIX. századvég Oroszországában járunk) lehetetlen. Fegya álöngyilkossággal ad szabadságot feleségének, ám a sors természetesen nem hagyja, hogy ilyen egyszerűen menjenek a dolgok.Bonyolódik tehát a dráma a XXI. században is, mai koncepció szerint.Egy merész, jó fantáziájú rendező, Tapasztó Ernő felfogása szerint.Hallottam az előadás végén olyan véleményt is, hogy: „Maradtam volna inkább otthon, a tévé előtt, a Sztárban sztár döntőjén”.Egy színházban igazán járatos, hozzáértő néző mondta: „Nagyon érdekes, figyelemre méltó rendezés”.E sorok írója egyértelműen az utóbbi néző véleményéhez csatlakozik. Egyrészt azért, mert Aradon, tudomása szerint, soha nem volt ilyen jellegű színházi előadás – pezsgővel, a szünetben zajlott vacsorával, asztalon táncolással, asztal alatti „közlekedéssel”. Ami azonban igazán figyelemre méltó: a (korlátolt számú) nézőknek aligha lehetett az a benyomása, hogy mindez „l’art pour l’art”, csak a meghökkentést szolgálja. Bár elfajzott korunkban már az sem semmi.***Az Aradi Kamaraszínház egyik-másik produkciójáról az elmúlt években „megjósoltam”, hogy „díjgyanús”. A mostani, a Szegedi Pinceszínházzal közös produkcióról újra és hangsúlyosan ezt mondom.Ez szerintem rendezői és szereplői díjakat érdemelne.