Méltó, meghatóan szép évforduló

Január 21-én, pénteken este az Aradi Kultúrpalota nagyterme „zsufolásig” megtelt. Ha nincs a járványhelyzet, biztosan nem csak minden második-harmadik széket foglalja el a szájmaszkos közönség azon a kivételes alkalmon, amelyen az 1989 óta ünnepelt Magyar Kultúra Napjáról emlékeznek meg világszerte a magyarok. Itt, Arad városában pedig külön jelentése is van január 22-nek, a Himnusz szövege megszületésének. Az aradi Kölcsey Egyesület 1881. november 6-án kapta meg a m. kir. belügyminisztériumtól működési engedélyét, decemberben megválasztotta vezető testületeit, de 1882. január 22-én, tehát 140 esztendeje lépett a nagyközönség elé, s tartotta meg első rendezvényét, természetesen a névadó Kölcsey Ferenc-ünnepséggel.

Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete és a Kölcsey Egyesület szervezte az Arad Municípiumi Művelődési Központ támogatásával létrejött kettős évforduló színvonalas, az eseményhez méltó rendezvényét. Hol máshol, mint az egykori Kölcsey Egyesület kezdeményezésére megépült aradi Kultúrpalotában.

A műsorvezető Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke a régi időket idéző elegáns frakkban vezette le az ünnepséget.

Hass, alkoss, gyarapíts

Az ünnepség elején elhangzott Kölcsey Ferenc Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból c. verse Molnos András Csaba, a Temesvári Csiky Gergely Színház művészének az előadásában. Mint ismeretes: a Magyar Kultúra Napját a Himnusz befejezésének napjára (1823. január 22.) rögzítették. Egy másik Kölcsey-alkotás – amelyet a közönség szintén meghallgathatott Molnos András Csaba előadásában –, a Huszt című vers utolsó verssora, az alcímben idézett Hass, alkoss, gyarapíts az aradi Kölcsey Egyesület jelmondatává vált.

Fekete Károly ünnepi beszédében felidézte a keletkezés történetét. „Cseke, január 22. dies 1823. – ez áll a Himnusz kéziratán, 199-ik születésnapja ez nemzeti imánknak, mely napon 1989 óta a Magyar Kultúrát is ünnepeljük.

A ma esti szerény dekoráción Önök egy másik számot is felfedezhettek, a 140-et. Igen, ma este van az aradi Kölcsey Egyesület 140-ik évének utolsó »munkanapja«. (...) Holnap tehát megkezdi egyesületünk fennállása 141-ik évének első »munkanapját«.

Sajnos, nem volt ez 140 dolgos esztendő, mert a román kommunista önkény 1948-ban betiltott minden civil szerveződést, az egyesületeket is. Az aradi közösségi emlékezetből, tudatból azonban ez a több mint 4 évtizedes tiltás sem tudta kitörölni, hisz amint a történelmi lehetőség adott volt – már 1990 januárjában –, megindul a szervezkedés az újraalapítás érdekében, s már áprilisban megkapja az Egyesület a bíróságtól a működési engedélyt.

Betöltötte-e feladatát, betölti-e feladatát az Egyesület vagy sem? Ez a kultúrtörténészek feladata, elemezni egy-egy kor feladatait, lehetőségeit, megvalósításait. Egy biztos, első évtizedeiben megteremtette azt a közművelődési infrastruktúrát, amiből a város még ma is »él«: könyvtár, múzeum, Kultúrpalota – s létrehozott néhány hiánypótló szellemi alapművet: a Márki-féle Monographiát és a Vértanú albumot.

Ünnepeljük ma a magyar kultúrát, megfogyva, járvány-szaggatva – és egyre gyakrabban felmerül a kérdés: van-e még Aradon jövője a magyarságnak, a magyar közművelődésnek, a magyar szónak?

Igen, iskoláink, templomaink kiürülnek, a derékhad, a jobb megélhetés reményében, elhagyja szülőföldjét.

Mi pedig ünnepelünk, és közben kétségbeesett sietséggel írjuk múltunkat is, mintha beletörődtünk volna, mintha leszámoltunk volna jelenünkkel, jövőnkkel.”

A továbbiakban egy Sík Sándor-gondolatot osztott meg a hallgatósággal.

,,Még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát. Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot.”

„Bízzunk abban, hogy a jó Isten velünk, aradi magyarokkal is akar valamit, s bízzunk abban, hogy lesz, hogy van bennünk olyan erkölcsi lendület, hogy képesek is leszünk megvalósítani ezt az isteni gondolatot.”

BERECZ GÁBOR, a Kölcsey Egyesület elnöke köszöntőjében többek között kiemelte:

„Akárcsak 2018-ban, amikor az aradi magyar nyelvű színjátszás 200. évfordulóját ünnepeltük, ma újra ünnepelhetünk elődjeink gondosságából, előrelátásából és jóvoltából. Kölcsey Egyesületünk alakuló ülését 1881. április 24-én tartotta. A hatósági jóváhagyás után az első közgyűlésre 1882. január 22-én került sor, a jelenlegi Magyar Kultúra Napján! A Kölcsey Egyesület eszmeisége erősen hatott az aradiakra. Ne feledjük, az aradiak Kölcsey-emlékszobrára már 1840-ben többet adakoztak, mint az ország bármely vidékén. Az egyesület már a kezdetektől komoly célt tűzött maga elé, többek között: az 1848-as relikviák összegyűjtését és múzeumba helyezését, az irodalom pártolását, a tudományok népszerűsítését, képzőművészeti részleg létrehozását, zeneművészet és estélyek megszervezését, jó képességű, de szerényebb háttérrel rendelkező fiatalok továbbtaníttatását. Az egyesület első elnöke, Tabajdi Károly a kezdetektől világossá tette és kinyilvánította, hogy az egyesület nem párt, nem politikai szervezet, hanem kulturális társulás! Az egyesület a nemzeti kultúra terjedésének eszköze, a szellemi élet valamennyi területén. Figyelemre méltó, milyen felelősségteljesen gondolkodtak elődjeink 140 esztendővel ezelőtt! Komoly hozzáállásuk és szavahihetőségük eredményeképpen a városi tanács bízta meg a kultúrpalota építésekor a munka elszámolásának és több más feladat követésével a Kölcsey Egyesületet.

A lappangó időszak után új korszak kezdődött 1990 januárjában. Ez az az időszak, amikor létrejött a Diákszínpad, amely számos színészt, dramaturgot, szerkesztőt nevelt, akik ma is aktív személyek. Újraindult a lap- és könyvszerkesztés (68 kötet). Rendszeresen kiállításokat szerveztünk, albumok, ismertetők, röplapok, fali hirdetések, nyomtatványok láttak napvilágot. Kirándulásokat, tematikus sétákat szerveztünk. Jó kapcsolataink vannak a megyei múzeummal és a megyei könyvtárral. Az évek folyamán tematikus konferenciákat szerveztünk, a közelmúltban a hatodikat, amelyeket nyomtatott kötet vagy lap követett. Kiemelném a 2018-ban megrendezett, rendkívüli sikernek örvendő, 200 éves az Aradi Magyar Színjátszás címűt, valamint a Feszty Árpád Triptichonjáról megtartott konferenciánkat. Kölcsey Egyesületünk irányította rá a figyelmet a közel fél évszázada a múzeumban elfekvő remekműre. Azóta restaurálása is megtörtént, várjuk a két éve ígért hivatalos bemutatót! Legújabb tevékenységi sorozatunk a Múzeumi esték, amelyet hozzáértő közönségünk előszeretettel látogatott, csak a járvány miatt szünetel időközönként.

2003-ban határoztuk el, hogy a kiváló tevékenységeket Kölcsey-díjjal jutalmazzuk. 2020 januárjáig 34 díjat osztottunk ki. Ezek közül egyet kapott egyesület, a többit fizikai személy érdemelte ki. A kultúra az egyetlen valóság, amely az elemi természetnél erősebb tud lenni. Határtalan kisugárzási képessége van s ez a hatás a természet erőit megfékezi, és új rendet teremt. Az erősen szórványba került Arad és vidéke arra a kérdésre, hogy mit alkotott és mit képes ma is tenni a közművelődésben, a kedves jelenlévőknek, kedves vendégeinknek szeretnénk ízelítőt nyújtani, szem előtt tartva egyesületünk névadójának Huszt című verse záró sorait. (...)”

Az ünnepi szónokok között harmadikként FARAGÓ PÉTER, az RMDSZ Arad megyei elnöke, parlamenti képviselő lépett a mikrofon elé.

„Van egy vers, amelyben a költő egy hazáját szerető és érte meghalni kész népet dicsér. Egy vers, amit előbb megtanulunk büszkén énekelni még  azelőtt, hogy megértenénk a tartalmát és üzenetét. Egy vers, amelyet kicsi korunktól hallunk az iskolai ünnepségeken, templomban, rádióban és TV-ben is, vagy amikor áhítattal kísérjük tekintetünkkel az aranyérmet szerző sportolók tiszteletére felhúzott lobogót. Hallgatjuk, majd megtanuljuk elszavalni, és ahogy telnek az évek, magunk sem értjük igazán, miért, de megmagyarázhatatlan büszkeség tölt el, ahányszor énekelhetjük. Végül megértjük, megszeretjük, és végre azt a büszkeséget is meg tudjuk magyarázni, amely minden alkalommal eltölt, amikor felcsendül. Mert rájövünk: ez a vers számunkra több egy himnusznál. Hozzánk tartozik. A mi himnuszunk egy, a népünket dicsérő, védelmet kérő, Istenhez szóló imádság. És ilyen nem akad még egy ezen a földkerekségen. A magyar nép himnusza, amely 1823. január 22-én, Kölcsey tollából a szatmárcsekei magányban született, eljutott minden magyar szívhez. Ez a vers himnuszunkká, imádságunkká, a közösségünk identitását kifejező énekké vált, amelyet minden magyar, éljen bárhol ezen a világon, elérzékenyülve és mélységes, szent áhítattal hallgat és énekel, mint ahogyan mi is büszkén énekeljük itt Aradon.

A mai ünnepnap, a Magyar Kultúra Napja nem vált piros betűs ünneppé, hiszen ha azzá vált volna, az év 365 napját pirossal jelölnénk naptárainkban. A magyar kultúra nem egy nap, hanem az egész életünk, a történelmünk, a múlt és a jövő. Egy fogalom, amely alapján az év minden napján ünneplőbe öltöztethetjük lelkünket, elménket és mindennapi, sürgető dolgainkat. Hiszen a kultúra, a magyar kultúra népünk életének, gondolatvilágának, hagyományainak, hovatartozásának, anyanyelvének bölcsője, amely ott él bennünk, nem csupán január 22-én, hanem az év minden napján. Kultúránk az, amely bizonyítja eredetünket, létünket, hitünket. A kultúránk a legdrágább örökségünk. Ha pedig magyarok akarunk maradni, meg kell védenünk ezt az örökséget, ragaszkodnunk kell kultúránk minden szintjéhez Petőfi odaadásától és Kosztolányi hűségétől a Kossuth-díjas Esterházy őszinteségéig és az irodalmi Nobel-díjas Kertész Sorstalanságáig. Tudom, a kultúra napján hajlamosak vagyunk az irodalomból, költészetből kiindulni, de kultúránk sokkal több ennél. Kultúránk hagyományokból, zenéből, képzőművészetből, tudományból, gondolatokból, ételekből, családokból és nevekből áll, és ha a kultúra szívünkben él és szívünkből szól, mindennapjainkból is. Arra kérem most Önöket, hogy ezen ünnepnap alkalmából készítsünk számvetést: igazán ápoljuk és őrizzük-e kultúránkat, identitásunkat, hitünket és anyanyelvünket? Továbbadjuk-e hagyományainkat és szokásainkat? Megtanítjuk-e gyermekeinknek a magyar nyelv szépségét, az imát? Neveljük-e őket az anyanyelvük, kultúrájuk, családjuk, városuk és hazájuk iránti szeretetre? Hiszen a kultúra, a művészet, a hit, Kölcsey himnusza ma is köteleznek bennünket. Ezek építik fel azt a hazát, melyben népünk biztonságos otthonra talál. Ezek teremtik meg közösségünket, óvják értékeinket, identitásunkat, és ezek készítik gyermekeinknek a jövőt!

Most pedig engedjék meg, hogy Kosztolányi Dezső soraival zárjam gondolataim: »Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul   beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható«.”

Ezek után Molnos András Csaba elszavalta Kölcsey: Huszt c. költeményét, majd az idei Kölcsey-díj átadása következett Bognár Leventének.

„Ama nemes harcot megharcoltam”

De szóljon a laudáló Fekete Károly.

„Az aradi Kölcsey Egyesület tavaly novemberben úgy döntött, hogy Kölcsey-díjban részesíti Arad – nyugalmazott – alpolgármesterét. Rendhagyó dolog, hogy az egyesület egyik »belső« embere laudálja a Kölcsey-díjast. De rendhagyó ez a mai díjátadó sok más szempontból is. 2004 óta ítéljük oda ezt a díjat, elismerést azoknak, akik sokat és önzetlenül cselekedtek, cselekszenek aradi magyar közösségünk megmaradásáért, szellemi, kulturális és épített örökségének megőrzéséért, továbbfejlesztéséért. S eloszlatandó minden félreértést: Te, aki talán első kellett volna legyél a kitüntetettek között, csak most 37-ikként kapod meg   ezt az elismerést. Ez nem azért van, mert az elnökség ennyire rövidlátó lett volna vagy nem értékelte több évtizedes áldozatos munkádat – az ok, hogy politikai döntéshozó pozícióban lévő személy – a szabályok szerint – nem lehetett díjazott. Most jött el a pillanat – sajnos –, hogy ezzel a szerény díjjal fejezzük ki a Kölcsey Egyesület, de talán nem fognak – sokan – megkövezni, ha azt mondom, az aradi magyarok elismerését. Sokat vívódtam, hogy e pár sort én tulajdonképpen kihez is címezzem: a közönségnek, vagy neked? Szemedbe dicsérni, téged tömjénezni – bár   százszorosan megérdemled – nem a te, nem a mi szokásunk vagy elvárásunk. A Te konszolidált polgári értékrended háborogna ez ellen. A szolgálat, az igen, az sokkal közelebb áll hozzád. Szolgálni a rád bízott közösséget alázattal, lelkesedéssel, sosem csüggedve, kitartással harcolni az elveszettnek tűnő ügyekért is, majd ha valamit sikerült elérni, idő a babérok »betakarítására« akkor sem volt, mert mindig akadt egy új és újabb cél, egy másik kihívás, egy újabb sziszifuszi harc. És megvívtad valahányat, kitartással, csöndes diplomáciával, érveléssel, és ha kellett, jogos követeléssel. És persze, most azt mondanád, nem én, hanem a csapat. De a csapatnak mindig kell legyen zászlóvivője is. Mi pedig – itt, az aradi magyar Golgotán – egyre otthonosabban érezhetjük magunkat. A történelmi belváros lassan visszanyerte egykori jellegét. Szobraink – régiek és újak – közterületeinken hirdetik jelenlétünket. Nap mint nap olyan  természetességgel sétálunk el a Szabadság-szobor mellett, mintha az a világ   legtermészetesebb dolga lenne. Már-már eszünkbe sem jut, hogy valamikor még képi ábrázolását is rejtegetnünk kellett. És bölcsen néz le ránk a modern várost kiépítő Salacz Gyula, a tudós Fábián Gábor, akiről oly kevesen tudják, hogy 2-3 évvel a megjelenése után lefordította és kiadta magyarul Toqueville művét az amerikai demokráciáról és itt, a Kultúrpalota   bejáratánál Szántay Lajos szorongatja kezében a claque-ot, arcán bölcs mosollyal szóra sem érdemesítve a belőle egykor gúnyt űző román kommunista hatalmat. És emléktáblák sokasága: Liszt, Damjanich, a tudós patikus Rozsnyai Mátyás és az Egyesületünké is itt, a Kultúrpalota falán. S ezzel a sor nem ért véget: a magyar színjátszás, a filharmónia, annak ékköve, az orgona, az  ereklyemúzeum, a képtár magyar anyaga, ami az egykori Országos Szépművészeti Múzeum itt ragadt letétje, a könyvtár és természetesen a magyar oktatás – s ezen belül is az egykori Katolikus Gimnázium, Magyar vegyes, 3-as számú elméleti líceum, Csiky Gergely Főgimnázium – ki hogy ismeri –, melynek padjait te is koptattad. Természetes, hogy szívedhez talán ez állt, ez áll legközelebb. Pedagógus családból jössz. Olyanok már kevesen lehetnek, akik Guszti bácsitól tanultak emberséget, de azok, akiket szüleid vezettek be a betűvetés rejtelmeibe, még elég sokan vagyunk. Sokszor felsejlik előttem – amikor a mai »diákközpontú« oktatásról hallok – édesanyád törékeny alakja. Szigorú és mégis határtalan szeretetet sugárzó arca, aki észrevétlen nevelt belőlünk keresztény magyar embert, olyan ordas időkben, amikor ez nem képezte a »tananyag« részét, sőt.

Méltó vagy elsősorban az ő emlékükhöz – meggyőződésem, büszkén néznek le rád onnan az égi magasokból, hiszen te nyugodtan elmondhatod, mint Pál apostol Timotheushoz írt II. levelében: »Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam«.

S bár a közéleti tevékenység első sorából visszaléptél, meggyőződésem: a szolgálattól nem, mert ki nemzetét szolgálja, mindhalálig teszi azt.

Köszönjük a szolgálatot, további jó erőt, egészséget és töretlen hitet kívánva.”

***

A kedves olvasó a fentiekből minden bizonnyal következtethet a kivételes évfordulós megemlékezés beszédeinek a színvonalára.

Az ünnepség második részében egy nem akármilyen zongoraművész, a nagyváradi Thurzó Zoltán lépett fel nagyszerű műsorral. Erről holnapi lapszámunkban.