Mikor van az Amikor...

Amikor elkezdem írni az alábbiakat, felmerül bennem a kérdés: ismeri-e a régiónkbeli olvasó e felcímbeli két nevet?

Hogyne, mondja egyik felem, mindkettő jelentős, az irodalom-, illetve színháztörténet által nyilvántartott személyiség.

No de: legfeljebb hallott róluk (vagy sem), mondja a másik felem – hány olyan hazai ember van, aki napirenden volna a jelenlegi hazai, romániai, erdélyi irodalmi–színházi történésekkel?

Induljunk ki ez utóbbi feltételezésből.

***

Az Aradi Kamaraszínházban március 5-én, szombaton este játszott darabban Bogdán Zsolt színművész Bartis Attila novelláiból összeállított műsorát láthatta a Maros-parti város közönsége.

A „közönség” kifejezés eufemizmus; amolyan „demokrácia”, amelyet csak kisebb-nagyobb számú képviselője révén gyakorol a jónép.

Mert adott egy nagy formátumú színész, Bogdán Zsolt (57 éves), aki mostanig számos (túlzással mondhatnánk: számtalan) alkalommal bizonyította művészi rátermettségét. Díjai, kitüntetései – köztük a Jászai Mari-, több kisvárdai díj, EMKE-, Uniter-díj, a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje, magyarországi Érdemes művész (2012), Kiváló művész (2020) stb. – igazolják, hogy nem akármilyen színészről van szó.

Másfelől itt van egy romániai születésű, 16 éves kora óta a számunkra „határon túl”, Magyarországon élő prózaíró, az 54 éves (1968-ban született) Bartis Attila. Bartis Ferenc költő fia.

Hogy van-e atya és fia között valamelyes összefüggés? Szerintem feltétlenül.

Attila zsenge korában, 15-16 évesen hagyta el Romániát, amikor édesapját „nemkívánatos személyként” kiutasították súlyos, 1956-os vétségei miatt. Akkor ítélték sok évi börtönre. 1964-ben, az általános amnesztia keretében szabadult.

Hogy milyen személyes élményei lehettek ezzel kapcsolatban az akkor tinédzser B. Attilának?

Műveiből ítélve: alapvetőek.

Családi neveltetése, indíttatása okán (édesapja, akkor kolozsvári egyetemistaként 1956 kapcsán 1957-től, a magyarországi forradalom utántól 1964-ig, az általános amnesztiáig tartóan börtönben töltötte életét) sok mindent megtapasztalt.

Az emlékek nem hulltak ki belőle.

Most itt állunk egy emlékezetes irodalmi emlékmű, egy régi kor megörökítése előtt.

Talán ez – de inkább csak az egyik – „autentekus” mű a múlt  feltárására.