Nem vagyok, csak mások látnak

Hogyan is halt meg tulajdonképpen József Attila? Mi mindent képes magába zárni egy kopott bőrönd? Észrevesszük-e, megbecsüljük-e mindazt a jót, amit életünk során kapunk? – ilyen és ehhez hasonló kérdések hangzottak el az Osonó Színházműhely Nem vagyok, csak mások látnak című József Attila-előadása nyomán a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban. A magyar kormány támogatásával megvalósult 55 perces monodrámát osztálytermi előadásként hozta el Dévára az Osonó, egy erdélyi turné keretében. Mucha Oszkár előadásában a József Attila-szövegek életre kelnek, kérdéseket, meglátásokat szülnek, amelyeket a diákok az előadást követően meg is oszthatnak egymással.  Az előadást elkísérő rendezővel, Fazakas Misivel beszélgettünk.

– Nagyon jó beszélgetés alakult ki Déván. Ezt az előadást úgy találtuk ki, hogy körbe tesszük a székeket, ezáltal lehetőségük van a nézőknek, hogy picit személyesebben megéljék ezeket a szövegeket. Felbontottuk a konvencionális néző-játéktér formát, egy kicsit összemostuk ezeket. Köztünk van a színész, nekünk mondja a szöveget, belenéz a szemünkbe, és a fiatalok is azt jelezték vissza, hogy sokkal jobban tudtak figyelni, megmozgatta őket, megélték ezeket a mélységeket. Úgy találtuk ki ezt az egészet, hogy minden előadás után van egy beszélgetés, amit legalább olyan fontosnak tartunk, mint magát az előadást, és ezt itt Déván nagyon jóízű beszélgetés volt. Egyrészt láttuk, hogy kapcsolódni tudtak a diákok a szövegekhez, kapcsolódni tudtak ehhez a József Attila-történethez, kérdéseik voltak, és az általunk megfogalmazott kérdésekre nagyon sok meglátásból válaszoltak, több értelmezést találtak, úgyhogy tényleg ez most egy jóízű történet volt, mert az éreztük, hogy amiért létrehoztuk ezt az előadást Mucha Oszkár kollégámmal, az megvalósult.

– Miért maradt ki az előadásból József Attila szerelmi költészete?

– Az előadás gerincét József Attila önéletrajza adja, a Curriculum vitae, ehhez dramaturgiailag kerestünk verseket. Zömében ismerős verseket is, hiszen olyan szempontunk is volt, hogy a fiataloknak az érettségire való felkészülésüket segítsük, illetve a Szabad ötletek jegyzékéből is beválogattunk szövegeket. Tervben volt, hogy szerelmes versek is legyenek az előadásban, de ahogy az alkotási próbafolyamatban haladtunk, egyre inkább kiszorultak ezek. Amit József  Attila írt, az egy hatalmas anyag, úgyhogy bizonyos csapásokat tudunk bejelölni, hogy most mi mentén megyünk, és ez a fajta csapás, ami az önéletrajzra épült, egyszerűen kiszorította  a szerelmes verseket. 

– Ez a 169. előadás volt. Általánosságban hogyan fogadták a diákok? 

– Nagyjából 130 előadást mutattunk be középiskolákban, a többit felnőtt nézőknek színházi terekben. Nagyon jó élményeink vannak arról, hogy a fiatalok hogyan fogadják. Tényleg azt érezzük, hogy jobban megértik József Attila életét. Nagyon sokat játszottunk azzal, hogy belenyúltunk a hangsúlyokba. Azt vettük észre az utóbbi években, hogy valahogyan mondunk József Attilát, kicsit felszínesen, kicsit automatikusan, locsolóversszerűen. És ezt a réteget próbáltuk a szövegekről levenni, és azt látjuk, hogy ez segíti a fiatalokat. Kicsit élőbeszédszerűen hangzanak el a szövegek, jobban megértik, jobban tudnak kapcsolódni. Egyik legjobb élményem az volt, hogy egy budapesti iskolában tizenkettedikeseknek játszottuk, és az előadás végi beszélgetésben egy diáknak felcsillant a szeme, ránézett a tanárra, és azt kérdezte, hát tanár úr, az elmúlt három hétben ezekkel a versekkel foglalkoztunk?! Hát olyan izgalmasak ezek a szövegek! És tulajdonképpen egy ilyenszerű felkiáltás szinte minden előadás után elhangzik. Úgyhogy mi nagyon szeretjük ezt az előadást, és nagyon szeretjük azt, ahogyan a fiatalok elkezdenek tudni kapcsolódni József Attila szövegeihez, mert ez volt a cél. 

– Déván arról is kérdeztek a fiatalok, hogy miért pont József Attila, és lesz-e még más is?

– Talán azért József Attila, mert Oszkár kollégámat is, meg engem is ő szólított meg leginkább. Nagyon erősen tudunk hozzá kötődni. És érdekes volt, hogy Déván örültek a diákok József Attilának. Mondták, eddig mindig csak Petőfit, meg esetleg Aranyt hozták kötetlenebb formában közelebb hozzájuk. Tervezünk egy Pilinszky-előadást, és valamikor jó lenne Csokonai életével is foglalkozni, mert ennek is vannak olyan izgalmas aspektusai, amit lehet, jobban fel kellene fedni a fiatalok előtt, hogy ne a távoli költőt lássák benne akár a nyelvezete, akár a témák miatt, hanem az embert. 

– Az Osonó korábban is megfordult már Déván, akkor még középiskolásokból álló társulattal, Sepsiszentgyörgyről, a társulat bölcsőjének számító Plugor Sándor Művészeti Líceum dráma tagozatáról indultak útra Magyarország felé. Most fordított a turné útvonala. Budapestről indultak Székelyföld irányába. Átosont időközben az Osonó?

– Az Osonó közben független színház lett. Oszkár kollégám például 15 évvel ezelőtt középiskolás diákként került a társulatba. Most már itt van 34 évesen, azóta is a társulat tagja. 6-7 éve meghoztuk azt a döntést, hogy Budapestre költözik a társulat, természetesen megtartva az erdélyi kapcsolatainkat. Havonta egyszer-kétszer jövünk, projektjeink vannak Erdélyben. De azt érezzük, hogy az a fajta irány, amit az Osonó, mint független színház most képvisel a színházi oktatással és szociális projektekkel, az sokkal több lehetőséget kap egy fővárosban. A színház egy jelen idejű művészet. És azt tanultam meg leginkább, hogy mindig arra figyeljünk, amit a jelen kér, ne rutinból dolgozzunk. Úgyhogy most már jó ideje elengedtük a középiskolásokkal való közvetlen munkát, sok felnőttoktatásunk vagy, nagyon sok Erasmus-projektünk, pedagógusoknak tartunk nagyon sok képzést. Most ebben találtuk meg a célt.

– Reméljük, hogy így is „átosontok” még  Déván, és köszönjük a József Attila előadást!

– Mi is köszönjük a lehetőséget.