Petőfi, a 200 éve született influenszer

Makacs, vagány, hirtelen haragú, de tudatosan alkotó, napjainkig ható, igazi 19. századi influenszerként ismerhették meg a dévaiak a 200 éve született Petőfi Sándort, a XIV. Hunyad Megyei Magyar Napok keretében tartott Marosán Csaba-előadáson. A Költészetünk vadvirága címet viselő műsort a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban mutatta be Marosán Csaba kolozsvári színművész, a Magyar Nemzetstratégiai Kutatóintézet megrendezte Magyar vagyok – Petőfi 200 kiállítás megnyitóján. Az ünnepi momentumot követően beszélgettünk Marosán Csaba színművésszel.

– Véleményem szerint egy költő addig él, amíg az utókor olvassa verseit. Ez az ars poetica, amivel én elkezdek kutatni költőket. Azokat a költőket, akik netán bekerültek a kötelező tananyagba, az utókor óhatatlanul behelyezi egy vitrinbe, amit bezár, és néha-néha előhoz évfordulók kapcsán. Ezeket a költőket szeretném hús-vér emberként láttatni. Az emberek és főleg a diákok szemében. Közel nyolc éve már azon dolgozom, hogy az irodalmat megszerettessem a fiatalokkal. Mert ha tényleg itthon képzelem el a jövőmet, Erdélyben, erdélyi színészként, magyar emberként és családapaként, és sokkal szebb jövőt akarok tervezni, akkor az ott kezdődik, hogy az embereket az olvasásra buzdítom, s főleg a fiatalokat. Az az igazság, hogy a jelenlegi modern világunkban mindannyian tudjuk és látjuk, hogy nem magától értetődő már az olvasás. És ezt nemcsak a fiatalokra értem, hanem a felnőtt közönség soraiban is kevesen ülnek olyanok, akik rendszeresen olvasnak. Én arra buzdítok mindenkit, hogy olvasson minél többet, költőinktől, elődeinktől. így tudjuk őket éltetni az utókor számára. Továbbörökíteni. Petőfire pedig nem csak 200 év múltán érdemes megemlékezni, hanem az év minden napján érdemes tőle olvasni. A magyar kultúránk egyik legismertebb költője. És nem csak! Szabadságharcos is. Szabadság, szerelem! – ő mondta ezt. És erdélyi magyarokként okkal lehetünk erre büszkék, hogy a szerelmet Nagykárolyban ismeri meg Szendrei Júlia révén, és hát tőlünk nem messze a segesvári csatában tűnt el Petőfi. Életét adta a szabadságharc ügyéért. Nemcsak retorikázott a haza jobbá tételéről, hanem aktívan tett is érte. És ami a legfontosabb, hogy igazán szókimondó, karakán egyéniség volt. Hatott az emberekre, nemcsak a költészetében, hanem a megjelenésében is. Igazi marketing szakember lenne napjainkban. Ő adott arra, hogy az utókor hogyan fog majd rá visszaemlékezni, akár 200 év múltán is. 

– Petőfi előtt már irodalmunk jó néhány nagyját közel vitte a közönség szívéhez. Ez már küldetés? 

– Nekem az a célom irodalomterjesztőként, hogy Erdély minden szegletébe eljuttassam az irodalmat, az olvasás szeretetét. A templom és iskola misszióm is erről szól. Templomokat, iskolákat látogatva, válogatás nélkül mindenhová, ahol igény van, hogy az irodalom eljusson, mert 20-30 év múltán ezen fiatalokból lesz talán a potenciális nézőközönségem, abban a jelenkori tíz erdélyi magyar színházban, amely napjainkban létezik. És hogyha elfogynak az irodalmat kedvelő emberek, akkor sajnos a színházba járó emberek is elfogynak, és ily módon rám is kihatással lesz, hiszen megszűnik az én munkahelyem is. Úgyhogy „kampányolok” nap mint nap, hogy olvassunk minél többet költőinktől. Éltessük különösképpen ebben az évben Petőfit, hiszen a világ legismertebb magyar költője. Friedrich Nietzsche tizenévesen hobbiszinten megzenésít néhány Petőfi-verset, Sissi olvassa Petőfi verseit, és nagyon nagy kaliberű embereket sorolhatnék még ide. A jelenkori irodalmunk, ha indirekt módon is, vitathatatlanul Petőfiből indul ki.  Minden költő, aki azóta született, olvasott Petőfit, hozzányúlt, ízlelte, kóstolta Petőfi költészetét. Úgyhogy fantasztikus maradandó dolgot alkotott ő. Ha költészetét tekintjük, nagyon gazdag leltárról van szó, közel ezer versről beszélünk napjainkban, és az egyik legnagyobb szókincsű költőnk is volt. Érdemes róla megemlékezni, és nem csak ebben az évben, 200 év után.

– A dévai előadás alkalmával igazi influenszerként emlegette Petőfit. Ma sikerül-e hasonló mértékű befolyást nyerni irodalomterjesztőként?

– Nagyon sok munkával jár, ez vitathatatlan. Nagyon sokat utazom. Nagyon sok helyre jutok el, minden héten Erdély valamely más régiójában vagyok, amikor időm engedi. És itt külön kiemelem, hogy ilyenkor a kedves feleségem otthon igazi hátországként tartja a frontot. Idestova most már három gyermekünk van. De az az igazság, hogy van utóhatása a munkának. Van egy internetes Facebook-oldalam, ahol közel 25 ezer embert gyűjtöttem össze az irodalomszeretet jegyében, közel 50 ezer diáknak hirdettem az elmúlt 8 évben, hogy van élet a simogatós telefonokon kívül is, van értelme az olvasásnak, és nap mint nap azzal találkozom, hogy igencsak érdeklődés van a magyar költőinkre nézve is, csak átadhatóvá kell tenni az adott költőt  a tanórák alatt. Egy kicsit más megvilágításban kell bemutatni őket. Fölhasználva a modern technológiát, a lehetőségeket. Aktualizálni kell a lehetőségeket, mindig el kell gondolkodni, milyen lenne, ha a napjainkban élne Petőfi vagy Arany vagy Ady. Vajon hogyan élne? Hogyan gondolkodna? Mi lenne a véleménye jelenkori társadalmunkról? Ilyen gondolatokkal állítom össze minden műsoromat, és ezáltal is próbálom a költészetet élővé tenni.

– Talán leginkább azt nehéz elhitetni manapság, hogy értelme van irodalmat olvasni. Hogy ez hasznos...

– Zárszóként elmondhatom, hogy nyelvében él a nemzet. Amikor nyelvvesztés van, ott az identitásvesztés is elkezdődik, szórványban ezt jobban érzékeljük. Mindig azt mondom, hogy úgy gondolkodjunk, hogy mindannyian egy családhoz, egy nyelvcsaládhoz tartozunk, ahogy Tamási Áron mondja Márai Sándornak: „Egy családhoz, melynek nyelvén szólunk”. És ez a fontos. A nyelv az évszázadok során, Márton Áron szavaival „pattogott az ősök ajkán, ezen kesergett a Rodostóba száműzött magyar, dicsőségünket, bánatunkat és örömünket is ha volt, ezen nyelven  fejezték ki művészeink, költőink”. És mindig azt mondom, főleg a szórványban, de nemcsak, egész magyarságunkat tekintve, hogy a Dsida-féle gondolatisággal kell éljünk a mindennapjainkban. Ami így hangzik: „Mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk, vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.” Én csak ezzel a fajta optimizmussal tudom élni az életemet, a mindennapjaimat. Családapaként, színészként, irodalomterjesztőként. Én nem tudok harcolni és ágálni, nem is akarok senki ellen. Hanem inkább saját magunkat, a közösségünket építsük. Nézzük meg, hogy kikre tudunk számítani. És nincsen veszve semmi! Érezzük jól magunkat itthon, Erdély földjén, de legfontosabb, mindig magunkért, soha mások ellen. Építsük egymást. Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!