Szavakból élmény, gondolatokból ösvény – az út önmagunkhoz

A kunszentmiklósi Tóth Péter Lóránt Prima-, Radnóti- és Latinovits-díjas versvándor versekkel, történetekkel és rendhagyó irodalomórákkal járja a Kárpát-medencét, nemcsak szavakat, hanem élményt, történetet és érzelmeket is visz magával minden helyszínre, ahol fellép.

A Csiky Gergely Főgimnáziumban többször is járt, ahol a középiskolás diákok lelkesen követték előadásait. Legutóbb 2025. március 25-én osztotta meg velük József Attila gondolatait olyanképpen, hogy átértelmezi, megszólaltatja és a mai világra vonatkoztatja azokat. Valószínűleg, ez az élő kapcsolat a közönséggel, az empatikus átadási mód és az érzelmi hitelesség teszi előadásait rendhagyóvá, és ezért válik minden találkozás élménnyé a fiatalok számára.

Ebben az interjúban Tóth Péter Lóránt József Attila költészetének üzeneteit járja körül: azt, hogy miként szólítja meg a mai fiatalságot, hogyan válhat iránytűvé a belső útkeresésben, és hogyan lehet a versek segítségével elutazni önmagunkhoz.

A magyar kultúrát formabontó módon népszerűsítő tevékenységéért Tóth Péter Lóránt Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült 2024-ben.

– Mit gondolsz, mi az, ami József Attila verseiben a leginkább megszólítja a fiatalokat? Miért fontos, hogy a diákok találkozzanak a költő verseivel, szövegeivel?

– József Attila fiatalkorát, első verseit áthatja az útkeresés, a lázadás, Isten keresése, a szeretetéhség, a család hiánya, és a nehéz sorból való kitörés lehetősége. Ez sok mai fiatalt érint. Ezért van az, hogy szövegei száz évvel ezelőtt és ma is aktuálisak. Most nem arra gondolok, amit ilyenkor sokan mondanak: „semmit nem változott a világ”. De igen, változott. Az ember is változott, igaz a lélek közel sem annyit, mint a körülötte lévő világ. Ezért érezzük, értjük őt ma is. Mert emberi.

– A versek, különösen József Attila költeményei, gyakran mélyebb érzelmi és filozófiai kérdéseket feszegetnek. Hogyan látod ezek helyét a mai, gyorsan változó világban?

– Erre a kérdésre egy tőle való idézettel szeretnék válaszolni: „Az Isten itt állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot.” Lehet ennél szebben (és talán érthetőbben) kifejezni az ember istenkeresését? Vagy másik oldalról nézve a verssort, ott láthatjuk benne a ma emberének rohanó világát, a másokon való áttaposást. Mert kell a nagy autó, a nagy ház, a sok pénz, a munkahely, a nyaralás. Aztán, miután ezt mind megszerezted (ha megszerezted…), egyedül maradsz, és akkor rájössz, hogy az igazán fontos dolog, az mindig ott volt melletted vagy mögötted. Apád, anyád, házastársad, gyerekeid. Vagy ha nem volt senkid, akkor Isten. Akiket ha volt is, nem vettél észre, mert soha nem álltál meg, és nem néztél hátra. Kergettél valamit, de ami igazán fontos volt, vagy fontos lett volna, az mindig a közeledben volt. 

Eszembe jutott még egy verssor, vagy ha úgy tetszik „filozófia” tőle…

Ma mindent megvehetsz. Ha nincs pénzed, akkor is megveheted, hitelre. Jegyeket szerzel focimeccsre, a színházba, repülőre, vonatra, autóbuszra, a múzeumba, kiállításokra, síeléshez, luxusnyaraláshoz, élményekhez, utazásokhoz. A költő is ezt mondja: „jó volna jegyet szerezni, és elutazni…”

De ő az egyszerre legtávolabbi és legközelebbi pontba akar eljutni: „Önmagunkhoz”. 

Elutazni Önmagunkhoz! Már a XX. század elején arról ír Attila, ami a XXI. század emberének legnagyobb kihívása: a befelé figyelés, belső út, önmagunk megismerése. Hogyan tudunk erre az útra jegyet váltani? Előveszünk egy József Attila-összest…

– Amikor egy-egy előadást összeállítasz, hogyan készíted fel magad arra, hogy a szöveg ne csak a szavak szintjén, hanem a hangulatban és az érzelmekben is megszólaljon?

– Minden versre úgy tekintek, mint egy történetre. A verseket magamon átszűrve mondom el, nemcsak a költő, de a saját életem történetét is. Vagy versbe csomagolom véleményemet a világról, az emberekről, a társadalmi kérdésekről. És mivel ember vagyok, ez természetesen nem megy érzelmek nélkül. Szerintem a versmondás a szabadság szinonimája, mert egy költői gondolatot, sort, többféle érzelmi attitűdből meg lehet szólaltatni. Egy gondolat hangulati, érzelmi megjelenítésére nincs csak egy megoldás. Ami nekem segíteni szokott a hangulati és érzelmi megjelenítésben az, hogy nagyon sokat utánaolvasok egy-egy vers keletkezési történetének. Egy-egy történet nagyban segíthet a vers értelmi és érzelmi megértésben. A többi a versmondón múlik. Számomra ugyanakkor a legfontosabb az, hogy megtaláljam azt a nagyon vékony határmezsgyét, amikor például József Attila versein keresztül magamról is beszélek, de mégsem rólam szól az előadás. Aki színpadra, közönség elé áll, az az ember tele van közlési vággyal. Ez rendjén is van. Azért van ott. De! Soha nem helyezheted magad a költő elé. Mert igaz, hogy Tóth Péter Lóránt beszél, de nem ő a fontos. Hanem akiről, vagy amiről beszél. József Attila gondolatai a fontosak, nem a versmondó személye. Ha azt írom, hogy a versmondónak mindig alázatosnak kell maradnia a költő, a vers, és a közönség iránt, akkor talán még inkább érti a kedves olvasó, hogy mit próbáltam fentebb megfogalmazni. Én ezt az egyensúlyt keresem, és a visszajelzések alapján, sikerül megtalálnom. Ez nálam lelki alkat kérdése is.

– József Attila versei sokszor foglalkoznak útkereséssel, istenkereséssel, az önismeret kérdéseivel. Mi a te személyes kapcsolatod ezekkel a témákkal?

Hogyan találod meg a költő gondolataiban a saját életedre vonatkozó üzeneteket?

– Azt hiszem nincs olyan magyar ember, akit valamikor élete során ne találna meg József Attila. Van, akit fiatal korábban, van, akit felnőttként. Gyerekként, amikor úgy éreztem, hogy engem senki nem szeret, és mindenki csak a rosszat keresi, látja bennem, akkor szó szerint szíven ütött a „ti jók vagytok mindannyian” sora. Megnyugtatott, erőt adott. Ezt én akkor úgy fordítottam le magamnak, hogy „Hé, emberek! József Attila most mondta, hogy én is jó vagyok! Akkor ti miért csak a rosszat látjátok bennem, miért nem tudtok néha megdicsérni?” Ez a sor a Tanítások versfüzér része, és ma minden diák és felnőtt előadásom ezzel a mondattal kezdődik. Mert hiszem, hogy a gyerek jónak születik, ott van benne a krisztusi tisztaság. Persze vannak olyan tulajdonságai az embernek, amelyeken gyerekként és már felnőttként is csiszolni, dolgozni kell. De a gyerek alapvetően jó. És igen, vannak olyan felnőttek, akik ezt elfelejtik, és azt gondolják, hogy lábbal tiporhatják az ember élethez, szeretethez, szabadsághoz való jogát. Ez nem helyes, és ez ellen fel kell lépni. Erre figyelmeztetnek például a Levegőt! és a Thomas Mann üdvözlése című versei. És ezért szerepel mindkét szöveg az előadásaimban is.

– A költészet sokszor segíthet az embereknek abban, hogy megértsék saját érzéseiket. A te életedben van olyan vers, amely különös fontossággal bír?

– Nem tudnék egy verset kiemelni. József Attila élettörténete, versei nekem együtt az igazodási pontok. Iránytűk az életemben. Számomra a versei a „jegyek”, amelyekkel elutazhatok „Önmagamhoz”.

– Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy a művészet a lélek erősítésére szolgál. Mi a legfontosabb dolog, amit te tanultál az irodalomtól, az irodalom révén?

– Azt hiszem tudományosan is bizonyított, hogy azok az emberek, akik gyerekkorukban találkoznak a zenével, a festészettel, a tánccal, az irodalommal, azok a gyerekek lelkileg kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek. Persze ott a „kivételek mindig vannak” szabály, de azt gondolom, aki rendszeresen be tudja csepegtetni az életébe a művészetek bármely ágát, így az irodalmat is, annak az embernek jó eséllyel sokkal jobb önismerete lesz, mint annak, aki nem. Empatikusabb lesz, elfogadóbb, és kialakul benne a kritikai gondolkodás. Nem hisz el mindent azonnal, ami a televízióból, az internetről, vagy az óriásplakátokról rázúdul. 

Thomas Mann idevonatkozó kristálytiszta szavait mindenki ismeri: „Te jól tudod, a költő sohasem lódít. Az igazat mondd, ne csak a valódit! A fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.” 

Engem az irodalom arra tanított meg, hogy felelős vagyok másokért. Felelős vagyok abban, hogy a fiaim generációjának (ők három- és ötévesek) egy békés világot adjak tovább. Felelős vagyok abban, hogy ez a világ tíz-húsz év múlva milyen lesz. Ma mindenki látja, érzi, hogy nem biztos, hogy jó az irány a világban. És azt sem állítom, hogy az irodalom, és a versek olvasása önmagában megmenti a világot. De mint a művészet része, esélyt ad arra, hogy közelebb kerüljünk a művészeti alkotásokban rejtőző Istenhez, akit újra és újra elhagyunk, elveszítünk. Aki mindig itt áll a hátunk mögött.

Szerencsésnek érzem magam, hogy a Jóistentől kaptam egy olyan talentumot, hogy József Attila verseit és az irodalom szeretetét át tudom úgy adni az embereknek, hogy egy-egy előadás hatására talán ők is el tudnak utazni Önmagukhoz. Mert onnan, önmagunkból ered minden. Ott a forrás. Azt kell(ene) megtalálnia mindenkinek.

József Attila

Az Isten itt állt a hátam mögött

„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..............................................
..............................................
 

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
 

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
 

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.”

(1937. szeptember–október)