Szerényen ünnepelt a Szövétnek

Hetvenötödik lapszámához érkezett a Szövétnek című aradi kulturális szemle. Az ünnepi szám április végén került ki a nyomdából, és a szerkesztők kérkedés nélkül emlékeztek meg a jubileumról.

Hány év alatt született meg ez a hetvenöt lapszám? – kérdeztem Ujj János szerkesztőtől, helytörténésztől, nyugalmazott történelemtanártól.

– 1997-ben alapították a Szövétneket, és első pillanatoktól kezdve kéthavonta megjelenő lapot terveztek az indító-szerkesztők. Az alma Mater Alapítvány akkori elnöke, Éder Ottó és az ötletgazda, Réhon József egyeztek megúgy, hogy az alapítvány kéthavonta finanszíroz egy ilyen kiadványt.

– Mit jelent a Szövétnek, és hogy esett a választás erre a címre?

– A „keresztapa” néhai dr. Kovách Géza volt. Amikor olyan elnevezést kerestek, ami az aradi hagyományokhoz is kötődik, két cím jutott az eszükbe: az egyik a Vasárnap, ami Aradon 1918 és 1940 között egy 22 éven át megjelenő katolikus kulturális szemle volt, a másik pedig a Havi szemle. A Vasárnapról kiderült, hogy Kolozsváron már létezik egy ilyen kiadvány, a Havi szemlét pedig a Kölcsey Egyesület folyóirataként már bejegyezték, és a Nyugati Jelen mellékleteként megjelent. Kellett egy új név: Kovách Géza beviharzott a szerkesztőbizottság egyik ülésére, és egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondta, hogy „Szövétnek”. Volt, aki felkapta a fejét, mire ő elmagyarázta, hogy a szövétnek egy középkori, mécsesszerű világítóeszköz, amelyből lehet, hogy fáklya lesz, de lehet, hogy kialszik. Mi azóta pislákolunk – nem tudom, hogy fáklya lettünk-e, de remélem, hogy világítunk.

– Kiknek tart világosságot ma a Szövétnek?

– A két világháború között Aradon pezsgő sajtóélet folyt, vagy öt magyar nyelvű napilapot nyomtattak, és volt egy-két heti bulvárlap és kulturális folyóirat is. 1948-ban, a kommunista diktatúra kezdetekor itt mindenféle könyv- és lapkiadást megszűntettek, egyedül a pártlap maradhatott meg. Az aradi idősebb generációnak a tagjai igényelték, hogy legyen egy aradi kulturális folyóirat. Erre 1990 után nyílt lehetőség. Az ő elvárásaiknak kéne elsősorban eleget tennünk. Ők azok, akik a lapot olvassák és igénylik, de a középgenerációnak egy része is rákapott. S mivel ettől a lapszámtól a Csiky Gergely Iskolacsoport tollforgató diákjai is bekapcsolódtak, talán sikerül fiatalítani az olvasóközönség sorait is.

– Milyen egy szórványosodó vidéken magyar réteglapot kiadni?

– Óriási gond! Először is az író-szerkesztőgárdát összetoborozni és megtartani, másrészt nehéz terjeszteni egy olyan lapot, amelyik nem arról szól, hogy x, y médiasztár mit tett, és éppen kivel fut, hanem az aradi hagyományokat eleveníti fel valamiképpen.

– A Szövétnek tudatosan vállal egyfajta – jó értelemben mondom – provincializmust, vagyis nem nagyvilági kitekintésű folyóirat, hanem helyi jellegű. Nehéz ezt a szerkesztési elvet betartani?

– Nehéz a színvonalat tartani. Azt, hogy ígéretünkhöz híven aradiaknak szóljunk Aradról, de közben ne sekélyesedjünk el. Könnyű lenne fűzfapoéták szerzeményeit betenni a lapba, de ez a folyóirat halálát is jelentené, mert az olvasóközönség igénye magasabb. Hogy miként lehetne emelni a színvonalon? Vissza kell megint mennünk a két világháború közti időszakra, amikor – Ficzay Dénes fogalmazta meg így – Aradon írásláz tombolt. Azt állította, hogy négyszáz tollforgató volt. Ha négyszáz nem is, de jó néhány száz ember foglalkozott írással. Nem véletlen, hogy abban az időszakban Aradon 359 helyi kiadvány jelent meg. Természetesen volt egy csomó fércmunka, ami az égvilágon semmit sem ért, és a szerzője azért adta ki saját költségén, hogy a neve megjelenjen nyomtatásban. A 359 között Nagy Dánielnek a neve többször is előfordult, és Fekete Tivadart, vagy Dálnoky Nagy Lajost is olvashattuk, akik értéket képviseltek.

– Csillapodott Aradon a kultúrszomj?

– Nem az értelmiség csökkent, hiszen száznál is több az olyan pedagógusok száma, akik magyarul tanítanak. Egyszerűen nem érdekli az ilyen jellegű kultúra az értelmiség egy részét. Ha annak idején nekünk, kezdő pedagógusoknak olyan lehetőségünk lett volna, hogy közölhetünk valahol valamit, akkor az ember belevetette volna magát a munkába – de nem volt. Most van közlési lehetőség, viszont nincs, aki közöljön. Az az igazság, hogy időhiánnyal is küszködnek ezek a fiatalok, vagy a középgeneráció tagjai.

– Milyen műfajokra helyezik a nagyobb hangsúlyt?

– Ha van egy-egy jelesebb évforduló, akkor a lapszámnak egy bizonyos részét annak szenteljük, de általában ügyelünk arra, hogy mindenből legyen egy kicsi. A helytörténetet sokan igénylik, és az irodalmat is szívesen olvassák. A memoár kötelező, hiszen ennek a generációnak a tagjai a visszaemlékezéssel próbálják fiatalságukat, vagy legalábbis életüknek egy részét feleleveníteni. Sokan kaptak kedvet az íráshoz úgy, hogy elolvastak egy-egy ilyen memoárt. Mindenből, mindenkinek, de aradiaknak elsősorban! – ez az elv.

– Mi hajtja önöket, hogy önkéntes munkában is fenntartsák a lapot?

– Arad szeretete. Eddig mindenki, a városért, a magyar közösségért tette, amit tett. Amikor bemutattam Szegeden a Szövétneket, és elmondtam, hogy a szerzők és a szerkesztők nem kapnak honoráriumot, furcsán néztek, hogy még vannak ilyen csodabogarak a világon, amikor minden a pénz körül forog.

– Megünnepelték a 75. lapszámot?

– Nem, de cinkosan összekacsintottunk, hogy idáig is lejutottunk. Azt mondtuk, hogy ha a századik is megjelenik, pezsgőt fogunk bontani.