Tóték másképp – formabontó nyelvezettel, sajátos kifejezésmóddal

Szeretném hinni, hogy Örkény István Tótékját minden magyar ember ismeri. De az sem baj, ha nem, viszont az tény, hogy Örkény egyik legismertebb művét sokféleképpen feldolgozták már. A számtalan színpadra vitt előadáson kívül az 1969-ben megjelent Isten hozta, őrnagy úr! című filmszatíra is rendkívüli módon hozta az észak-magyarországi falucskában élő Tót család drámáját. Ilyen megközelítésben viszont, amit az aradi közönség szeptember 26-án láthatott a Ioan Slavici Klasszikus Színházban, még nem nyúltak Örkény klasszikusához.

Az Aradi Magyar Napokon az RMDSZ Arad Megyei Szervezete, a Pro Identitas Egyesület és az Aradi Kamaraszínház meghívására a nyárádszeredai Bekecs Néptáncszínház mutatta be a kisregényből színpadra állított, azonos című néptáncszínházi produkciót Györfi Csaba rendező, koreográfus közreműködésével.

Az egyszerű, ízléses, letisztult és praktikus díszlet, mely Szőke Zsuzsi munkáját dicséri, kiválóan érzékelteti a Tót család szerény otthonát, a vidéki környezetet, a falusi templomot, a vonatállomást. A szereplők nem beszélnek, hanem mozognak, táncolnak, dalolnak, játszanak, csujogatnak… és a történet kiformálódik, összeáll. A humornak hatalmas szerepe van a szórakoztatásban, ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a néző érdeklődését az utolsó mozzanatig fenntartsa. Nagy segítség azok számára, akik nem ismerték a történetet, a Gyula (Tóték fia, aki az őrnagy mellett szolgál az orosz fronton – szerk. megj.) írta falra vetített levelek, amiket családjának címzett, és amikben az őrnagy hóbortjairól számol be szeretteinek.

Remekül illik a táncszínházi megnevezés a produkcióhoz, hiszen ezek az emberek nemcsak táncolnak, minden porcikájukkal játszanak, kifejeznek, visznek, és a színészet ugyanúgy megnyilvánul a táncjátékban, mint a mimikában, testbeszédben. Kiválóan érzékeltetik és hangsúlyt fektetnek az őrnagy termetére – amiből valószínűleg sok frusztrációja ered –, illetve arra, hogy Tót délcegsége mekkora jelentőséggel bír az alacsony termetű katona mellett, és ezt végtelenül egyszerű módon oldják meg: Tót meggörnyed az őrnagy jelenlétében.

Meghatározó, kulcsfontosságú szerepe van a postásnak, akinek kettőssége abban rejlik, hogy bár a rossz hír vivője, átadója kellene legyen, púpos és állandóan vigyorgó megjelenése mindig megnevetteti a közönséget.

Az idő múlása is rendkívül jól érződik a történetben, annak ellenére, hogy nem fényekkel oldják meg a nappal és éjszaka jelenlétét: kakas kukorékolása tudatja, hogy hajnalodik. A dobozolás pedig – ami minden bizonnyal rendkívüli fizikai és szellemi erőfeszítést igényel – az éjszakát jelzi.

Hangsúlyos az előadásban az őrnagy és Tót összebarátkozása, és valószínűleg nem véletlen a rendezésben, hogy a kettejük közti konfliktusok megbeszélésének és a végre közös hangra jutásnak a helyszíne ugyanaz, ahol a későbbiekben megtörténik a dráma: az illemhely. A nézőnek határozottan az az érzése, hogy éppen emiatt a megoldás miatt nézhető talán már kisiskolás korban, mivel a gyerekekben a drámai kifejlet nem borzalmasan csapódik le, hiszen amit látnak: az őrnagy eltűnt a WC-ben, és megállapítják: Tót lehúzta a WC-n az őrnagyot.

A történet kerekségéhez nem kis mértékben hozzájárul a változatos, beszédes ruházat (jelmeztervező Lokodi Aletta, jelmezkivitelező Antal Mónika) és a bút-bánatot kifejező népzene ifj. Csoóri Sándor zeneszerzőtől, valamint a legfontosabb (!), az érzelmek kifejezője, a történet mesélője, a tánc: koreográfusok Farkas Ágnes és Farkas Tamás a békéscsabai Tabán Néptáncegyüttes vezetői.

Nem kis feladat volt ezt a művet ilyen módon színpadra vinni, de a Bekecs Néptáncszínház tagjai profin megoldották.

Az előadás bemutatója idén április 2-án volt Nyárádszeredában, Örkény István születésének 110. évfordulójának apropóján.

(fotó: facebook/Bekecs Neptancszinhaz)