A tábor neve: NAGYI

Szünidő.  Hát bizony a felénél járunk, akárhogy is nézzük. Sajnos bárhová tekintünk a világban, a szülőnek szinte ugyanakkora gondot jelent anyagilag (akár hiszik, akár nem…), hova, milyen táborba írassa gyermekét, hogyha nincs elérhető, nyugdíjas nagymama a láthatáron. 

És a mai világban, bizony nem sokan engedhetik meg maguknak a nyugdíjaztatást, főleg akkor, ha van egy biztosnak hitt állásuk. Néha a nagyszülők is olyan terheket cipelnek, olyan kamatú kölcsönöket törlesztenek, amelyek szinte elképzelhetetlenek voltak jó pár évtizede.

De hát a gyermekeket, akár a piciket, akár a nagyobbakat, ki kell mozdítani egy kicsit a komfortzónájukból, hogy új erőt merítsenek a következő tanévhez. Így a szülők, ha akár 1 hétre is, valahova kénytelenek elküldeni gyermekeiket táborozni.  Amerikában divatossá váltak a „hasznos” táborok, amelyek elvégzésével akár kisdiplomához is juthat a gyermek. Ebben az országban az a hozzáállás, hogy nem megengedett az üres járat, a semmittevés  huzamosabb ideig – értem ezalatt a szünidőt –, amely alatt üres kalória (chipsek) extázisa alá esve, a TV előtt ülve, bebutulva, a társadalmi morált ronthatná. A gyermekek, mivel nagy részben szüleik példáját követik, a szünidő alatt a délelőttök folyamán lazítanak, akárcsak szüleik esténként a kanapén elfeküdve, távirányítóval a kezükben. Tévedés ne essék, én nem a lazítás ellen vagyok, csak a semmittevés gondolata zavarja meg néha építő gondolkodásmódomat. Habár 12 órát kapálva a napon, valószínűleg újragondolnám azt a chipset... A reformelmélet hívei nyarakra olcsó, ha nem is készségfejlesztő, de mindenesetre nem pusztító foglalkozásokat találnak ki, bioétkezéssel, kertészettel, karámfestéssel, kerítéscsiszolással, főzőcskézéssel. Nekem ez ingyenmunkának tűnik koszt és kvártély fejében, de ám legyen, nevezzük tábornak.... Józan ember pacalos és pörköltes, zsíros kenyeres múlttal, mint én is, ilyet nem eszik, az hétszentség.

Ifjabb koromban szerencsésebb barátnőim, osztálytársaim már hónapokkal a szünidő megkezdése előtt, olyan jóízűen tudtak a faluról, és az ottani szabadságról regélni, hogy városi gyerekként, csak elképzelni tudtam a falusi nagymamákat, akik néha egy teljes évet vártak arra, hogy unokáikat nagyi-koszttal etethessék 2 hónapig. Szeptemberben nem volt olyan falun nyaralt gyerek, aki ne többletsúllyal ült volna vissza az iskolapadba. És ez így volt rendjén.

De visszatérnék az amerikai szupertáborokra, amelyeken egy-egy részvétel szinte kötelező.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy egyik „kedvencemet” megemlítsem, amely nevelőtáborként (bootcamp) fut a köztudatban. Nem voltam rest, és egy kisebb nyomozásba fogtam, hogy megtudjam, mi van a nagy kapu mögött….

Egyes szülők komoly pénzeket fizetnek azért, hogy szemtelen gyereküket 3 hét alatt gatyába rázzák. Ezt a tábort úgy kell elképzelni, hogy korcsoport szerint és a gyermek kezelhetetlenségi fokát alapul véve verik ki belőlük a…, na, azt.

Ordítva és rettenetes erőpróbákkal tartják sakkban néha az acél kemény ellenállókat. Mert ezek a gyerekek azok, legalábbis egyesek szerint. Gonoszak, kezelhetetlenek, egyes esetekben kezdő bűnözők,  iskolakerülők, amit nagyon súlyosan büntet a törvény. Akinek csintalan vagy huncut gyereke, unokája van, aki néha kihozza a sodrából, gondolkozzon el azon, hogy csak hálát adhat az égnek, hogy a jobbik rosszat kapta…  

A tábor elején a fiúk fejét kopaszra nyírják (ha valaki lány, az sem egy biztosíték, főleg ha már az elején többet csacsog a kelleténél), mindenki katonai mintázatú egyenruhát kap, surranót és egy búcsúcsókot anyától a kapuban, ami a legutolsó gyengéd mozzanata élete elkövetkezendő 3 hetének. A kapu bezárása után a szülők minden jogot átadnak a katonai diplomával rendelkező szervezők kezébe, amely feljogosítja őket arra, hogy minden eszközt bevetve, társadalmilag elfogadott, normál polgárokat neveljenek belőlük. De, hogy a normál polgár fogalmát ki definiálja, az rejtély… Természetesen a beépített kameráknak köszönhetően a szülők bármikor kivehetik gyermekeiket.

Nos, ez nekem nem tűnik egy könnyed nyári tábornak. Ellenben az esetek nagy részében, valóban működőképes gyerekeket visznek haza a szülők az egyéniségtörőből. A tábor befejezése után, minden egyes volt anyaszomorító kap egy ún. rendtisztet, aki még 1-2 hétig figyelemmel kíséri a bajkeverők sorsát. Amennyiben a gyerek pofátlan és visszazuhan az anyaszomorítás fázisába, visszatoloncolják a táborba. Van viszont olyan gyerek is, aki olyan mértékben sérül, hogy pszichiátriai kezelésre szorul. A per elkerülése végett, a számlát a tábor állja.

Tehát, a szülő könnyedén egy zavarodott, identitás hiánnyal küzdő, némileg tikkes gyereket kaphat vissza a csapkodó, pofázós gyerek helyett. Elgondolkodtató… Régen szüleink, tanáraink nyakleveseket, körmösöket osztogattak, nem táborokban rázták le magukról a szülői felelősséget. És az ráadásul még ingyen is volt…

Tehát, kedves nagyik és dédnagyik! Ha valaha unokájuk rosszalkodik, vagy épp a kedvenc vázájukat töri össze nyargalászásával a frissen takarított lakásban, hát mi, az önök gyermekei, unokái kérünk helyettük elnézést. 

Mert higgyék el, minden gyermekkori csínytevéseinkre emlékszünk. Ahogy arra is, hogy a nagyi puszija ébreszt reggelente, aki porcukros hókiflit hoz nekünk meleg tejjel, csak, hogy jobb napunk legyen. És ez az amire nagyobb szükségünk volt akkor, mint bármilyen  táborra...

Wiesenmayer Éva Amerikából