Búcsúzom

Az emberi élet egy ajándék, Istentől vagy a természettől, és értékét nem lehet felbecsülni. Szép az élet, csodálatos is lehet, ha okosan élünk, és betartunk bizonyos örök értékű szabályokat.

A természet kegyetlen törvénye, hogy a szerves élet halandó, megszületünk, felnövünk, fejlődünk, kivirulunk, aztán, mint a növények, állatok, mi emberek is eltávozunk az élő világból. Nehéz ebbe beletörődni, a vallásos, transzcendens gondolkodás talán segíthet az élet legszomorúbb valóságát elfogadni.

Ha az ember megöregszik, az évek múlásával elveszíti hozzátartozóit, barátait, ismerőseit, lassan egyedül marad a világon, vigasztaló, ha gyermekek, unokák veszik körül. De a sok eltávozó után óriási űr marad, melyet nem lehet pótolni.

Emlékszem, nagyon régen volt.1948-ban, új tornatanárunk, Willer Elemér bevezette iskolánkba a kosárlabdát. Egy-két tucat kíváncsi, jó mozgású diák a Katolikus Gimnáziumból hamar megtanulta az új játékot. Istenem, de régen volt!

Pár nappal ezelőtt még hárman voltunk a régi kosarazók közül, mára egyikünk itt hagyott minket.

Vadász Ernő kilépett az örök sportmezőkre, nincs többet a jó barát, egy igaz ember, itt hagyta gyermekeit, unokáit, barátait és a sok-sok aradi diákot, akit megtanított a testnevelésre. 

Nehéz Őt jellemezni, mert félő, hogy kihagyunk valamit a dicsérő jelzőkből. Ernő a csendes, megfontolt, kiegyensúlyozott személyiségek mintaképe volt. Soha nem hallottam kiabálni, felháborodni. Becsületes, egyenes gondolkodása ritkaságnak számított, egy mindinkább zavarossá váló világban. Foglalkozását olyan szívvel és lelkiismerettel folytatta, amelyhez hasonlót nagyon nehéz találni.

Arad városa egy olyan személyiséget vesztett el, akihez hasonló még nagyon sok kellene , és ha Őt példaképnek tekíntjük, akkor erre meg marad a remény.

Ernő, nagyon fogsz nekem hiányozni.