A nyilvánossági jog csapdájában

(…) A 642. számú telekjegyzőkönyvben A+9 sor 769/5–9. szám alatt felvett épületét 1923. május 26-án az aradi római katolikus egyházközség „további rendelkezésig, illetve visszavonásig az aradi róm. kath. főgimnázium elhelyezésére engedte át” (…)

Az építési költségekre a római katolikus egyházközségen kívül gyűjtöttek és adtak pénzt a református, a lutheránus és az izraelita hitközség tagjai is, azért, hogy Aradon legyen magyar gimnázium. Nem maradt el a Neuman család hozzájárulása sem.

A későbbiekben több alkalommal bővített épületet – ilyen munkálatok most is folynak – nem nevezhetjük impozánsnak.

Még az ötvenes évek elején is hallani lehetett azt a szállóigévé érett pletykát, miszerint a munkálatokra nem a legjobb, hanem a legkatolikusabb építész kapott megbízatást. Ennek a maliciózus híresztelésnek nem ellenőriztem a valóságalapját.

Az viszont bizonyos, hogy az építtetők nem dúskáltak a pénzben. A tantermek déli, nyugati és keleti fekvésűek. Tágasak, világosak, melegek. A tornaterem méretei, mai szemmel nézve, szerények.

Két hibája mindenképpen volt az épületnek.

A talajba sülylyesztett tornaterem falainak a szigetelése nem sikerült, küzdeni kellett a salétromosodás ellen. Az épületből kivezető szennyvízcsatorna esése nem érte el a kívánt mértéket, gyakoriak voltak a szennyvíz-visszafolyások. Ezért az épület alagsorában és földszintjén alkalmanként kellemetlen szag terjengett.

Bacsó Péter A tanúját megelőzve elődeink mondhatták volna: 

– Egy kicsit szűk, egy kicsit büdös, de a mienk.

Az évtizedek folyamán a csatornázás gondjait sikerült megoldani, s ma már mondhatjuk:

– Non olet! (Nem büdös!)

Befejezés előtt áll a meglévő épülethez nagyszerűen illeszkedő új szárny is, amely nagyságrenddel növeli az iskola felszereltségének funkcionalitását. 

Ha elkészül…

A munkálatokat most is a pénzszűke lassítja.

Csak jönne valahonnan a pénz! Talán most is adakozásra lenne szükség.

Hogy mit jelentett azokban az évtizedekben a Kálvin János utcai iskola?

Somló Imre mérnök úr, egykori KG-s diák széttárja karjait, az ég felé néz, s így fogalmaz:

– Nekünk a gimnáziumunk az iskolák iskoláját jelentette. A tanári kar a mindenhatóságot. Fischer Aladár igazgató úr tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt.

A szürke sávos, sötétkék diáksapkát büszkén viseltük, még akkor is, ha időnként, a negyvenes években különösen, leverték a fejünkről, vagy éppen, amint velem megtörtént, orrba vágtak érte.

A Kálvin utcai iskola tantermeiben, fizika-kémia laboratóriumában, a tornateremben szívós és eredményes munka folyt. A tanárok az átlagosnál jóval kisebb fizetésért dolgoztak.

A tanári kar folyamatosan változott, bővült, vagy karcsúsodott. Az 1921/22-es tanévtől a gimnázium rendes tanára lett dr. Berthe Nándor és dr. Krenner Miklós. A hadifogságból hazatérő dr. Schweitzer József is Aradon telepedett le. Firneisz György 1933-ban foglalta le a számára fenntartott fizika-kémia katedrát s hozta magával a korszerű oktatás módszereit. Az ő nevéhez fűződik a frontális laboratóriumi gyakorlatok bevezetése. Az intézet tanára lett Calvasina Károly és Szántó György, a harmincas évek végén Gnandt János.

Bár tudom, hogy igazságtalan vagyok, a tanítók közül most csak Návrády Ágostont említem meg.

Gúzsba kötve, a nyilvánossági jog megvonásának csapdájába szorítva tették a dolgukat.

Szakaszosan, hosszú évekre megvonták az iskola nyilvánossági jogát. A diákoknak idegen bizottság előtt, egy tanévben kétszer is, többnyire román nyelven vizsgázniuk kellett azért, hogy érvényesítsék az elvégzett osztályt. Ezek a vizsgák szigorúak, rossz hangulatúak és költségesek voltak. A vizsgáztató tanárok emberi nagyságától függött milyen eredménnyel végződtek.

Mindez hatványozott formában érvényes volt az érettségi vizsgára is, amely azokban az évtizedekben a román diákoknak is komoly erőpróbát jelentett.

Ma, amikor a magyar szülők egy része, a könnyebb érvényesülés reményében lemond az anyanyelvű oktatásról, érdemes megállnunk egy pillanatra, s adózzunk egy néma főhajtással az akkori szülők emlékének.

Az 1919–1945-ös időszak tanéveit vizsgálva kiderül, hogy hosszabb időre, nyolc évre a nyilvánossági jogot először 1923. május 9-én vonták meg. Az első három évben a tiltás még nem volt egyértelmű, de 1926–1931 között igen.

Három „könnyebb” tanév következett.

Az 1931/32-es iskolaévben négy diák tett sikeres érettségi vizsgát, köztük a Magyarországon és az Amerikai Egyesült Államokban fényes karriert befutott vegyészprofesszor és -kutató, a Kossuth-díjas Fodor Gábor, Szent-Györgyi Albert munkatársa.

1932/33-ban az érettségizők száma 12. Köztük volt a lippai születésű Hutás Zoltán (Pongrác) premontrei paptanár, tábori lelkész, varázslatos szónok, nagyszerű diplomáciai érzékkel megáldott préposti titkár. (Nem tudom, igazságosan osztották-e ki részére a „békepap” megjelölést.)

A harmadik, az 1933/34-es tanévben, öten érettségiztek. 1935–1944 között ismét megvonták a nyilvánossági jogot.

Nehéz, háborús évek következtek. Ezek leírása a következő részre marad.

Zárósorokként egy anekdotát(?), legendát(?), valós történetet(?) ismertetek. Két változatban is hallottam. Egyrészt Fischer Aladár nevéhez kapcsolva, más változatban az egyháztanács egyik jogot végzett tagjához kötve.

A nyilvánossági jog visszaszerzésének reményében a fővárosba utazott, vastagon bélelt borítékkal a zsebében az említett két személyiség egyike.

A küldött mosolygós arccal, bizakodva számolt be útjáról.

– A borítékot átadtad?

– Ugyan kérlek… Az államtitkár, igazi úriember, megtisztelő körülmények között fogadott. Szó sem eshetett pénzről, borítékról…

És mi lett a nyilvánossági joggal?

Annak visszaszerzésére még hosszú évekig várni kellett.

A nyilvánossági jog a zsarolás eszköze is volt.

Visszaadását Fischer Aladárnak az igazgatói székből való menesztéséhez kötötték.

Nem tudom, volt-e erről vita az illetékes egyházi és világi személyek körében, de ezen az áron nem kellett a nyilvánossági jog.

Minek?

Egy év múlva úgyis visszavonták volna.