(avagy: igényelt ráadás)

Rendkívüli érdeklődést tanúsítottak a tisztelt olvasók a sporttelep-rombolással kapcsolatos írásunk iránt. Egyikük ekképpen fakadt ki: az újságíró mindig többet tud egy-egy tematikáról, mint amennyit leír. Nos, az olvasói ragaszkodást honorálandó – ráadásként – fenékig kirázzuk az idevágó információs puttonyunkat.

Arról eleddig nem szóltam, hogy az UTA, azaz időközben Neumann Ferencre átkeresztelt stadiont is megérintette a rombolás szele az 1990-es években. Szerencsére, a kereslet és kínálat képviselői nem jutottak közös nevezőre, így aztán maradt minden a helyén.

A megmeneküléshez az is hozzájárult, hogy a tulajdonlási viszony rendeződött azáltal, hogy báró Neumannak a jogos örököse színre lépett. Így aztán nem lehetett sokáig driblizni…

Képzeljék el, többek között, ki és mi tartotta izgalomban az UTA-isták azon részét, akik megszimatolták a háttérbeli rombolási szándékot; az az Ilie Năstase, aki a teniszezést feladta a ravaszkodásért. Szívesen beszállt volna például egy gépkocsi parkoló megépítésébe. Meg is jelent Aradon annak idején, ám Körösi László klubelnök mindössze egy adag frissen sült fatányérossal kínálta meg, az esetleges beruházással kapcsolatos információk helyett.

Aztán Márius Locic, bukaresti vállalkozó, Ilie Dumitrescu volt sokszoros válogatott labdarúgó is az érdeklődők között szerepelt. Fűt-fát ígértek az UTA csapatának pénzügyi és szakmai felpörgetése érdekében, ám mint láttuk, az örökös színre lépése elfojtotta a rombolási éhet.

Lássuk, miként menekült meg – egyelőre! – a Gloria pálya a teljes lerombolástól. Az ok kettős. Egy: az Arad Megyei Prefektúra tervpályázatot nyújtott be a kormányhoz a szóban forgó sporttelep teljes rekonstrukciója végett. Az Arad Megyei Sportigazgatóság irányításával atlétikai központot szerettek volna kivitelezni. Jómagam láttam akkoriban a tervrajzot, amely többek között fedett edzőtermeket (főleg az erőnléti edzéseknek), futópályát s a különböző atlétikai ágazatok (súlylökés, diszkoszvetés, távolugrás, magasugrás stb.) számára modern, nemzetközi normák szerinti szektorokat tartalmazott.

Némi pénzösszeg meg is jelent a prefektúra kontójába, ám a kivitelezést nem tudták elkezdeni, mert az 1993-94-es évek 300-350%-os inflációja felborította az egész tervpályázat sorsát. A további gazdasági visszaesés aztán teljesen megpecsételte a Gloria pálya esetleges újjászületését.

Időközben a pályán nőtt a dudva, tovább romlott az öltözők állaga, s a teljes pusztulás megakadályozása végett – átmenetileg – haszonbérbe adták a helyi magánegyetemnek. Persze, csak kisebb munkálatokkal tették valamelyest használhatóvá eme sporttelepet, hiszen komoly beruházásra aligha vállalkozik egy épeszű elme, ha nem rendezett a tulajdonviszony.

Végül arról, miként változott, illetve vált továbbra is a bizonytalanság forrásává a mikelakai pálya.

Az 1960-as évek első felében – kívülálló gyerkőcként – gyakran nézegettem néha-néha az Olimpia pálya néven bejegyzett, ám polgári körökben csak libalegelőként ismert pályán Szida Béla, kiváló utánpótlásnevelő edző által irányított tréningeket. Egyik alkalommal a libák „termelési készsége” átlagon felüli volt. Ugyanis az egyik törpejátékos (akkoriban így hívták a legifjabb focipalántákat) gyakorlás közben oly váratlanul csúszott el, hogy kificamodott a bokája.

– Mi van, fiam?! Mi történt?

– Béla bácsi, a cipőtalpam csupa libaszar!

A mester, bármennyire is restellte a dolgot, szó nélkül segédkezett az apró tehetség tornacipőjének megtisztításában.

A libátlanítás elvileg akkor kezdődött el, amikor a Constructorul SE átvette a menedzselést; többek között körülkerítette a sporttelepet, és C-osztályú focicsapatot működtetett.

1989 után a Telecom lett a haszonbérletes, amely szintén C-osztályú csapattal rukkolt elő. Az 1990-es évek vége felé úgy nézett ki, hogy komoly beruházásra van kilátás. Jómagam is hivatalos voltam azon a sajtótájékoztatón, melyen Giţu Donovici akkori igazgató bejelentette: „5-6 ezer férőhelyes stadiont szeretnénk építeni, ha a csapatunk feljut a B-osztályba”. Nem sokkal később a hírközlési tevékenység magánosítása szétverte a terveket, s jelenleg úgy fest a helyzet, hogy nincs kiút ama bizonyos alagút végén. Valahogy úgy áll a dolog, mint Szegeden az 1932-es árvíz után. Igaz, a Tisza-partiak fogadalmi templom megépítésével fejezték ki megmenekülési örömüket. Kérdés, hogy ez a hányatott sorsú mikelakai sporttelep egyáltalán megmenekül-e valaha a felelőtlenségtől, a nemtörődömségtől, a komolytalanságtól…

Berecz Sándor