Folyik a „déja vu” szappanopera az UTA háza táján

Aki kicsit is odafigyel Arad – egykor szebb napokat is megélt – kedvenc focicsapata (kitalálták, az UTA-ról van szó) körül zajló eseményekre, annak figyelmét nem kerülhette el az a ciklikusan jelentkező, általában a holtszezonban megjelenő, a csapat tulajdonviszonya körül zajló „ingyen cirkusz”. 

Minden sablon szerint szokott történni: felröppentenek egy nevet – aki természetesen egy (pénzügyileg) igen potens üzletember –, aztán kezdődik a totojázás az illető (létező, vagy csak kitalált személy) Aradra érkezését illetően. Van aki „holnapután”, de olyan is van, aki csak „a jövő héten” ér rá, mert addig fontos üzleti teendői akadnak. Legtöbbször persze senki sem érkezik, hogy kezébe (magyarán: saját zsebére) vegye az aradi aranylábú fiúk sorsát, mert (nyilvánvaló) blöff volt az egész. Aztán marad minden a régiben, a fiúk továbbra is városi közpénzen kell tengessék sivár életüket.

A köztudatba került személyek közt volt fővárosi pénzmágnás (a legtöbb pénzes ember ott telepedett le, nemde?), gazdag arab (szegény arab létezik-e egyáltalán?), és persze olaszok garmadával, legtöbbjük a mostani „főrészvényes”, a mintegy 15 éve Aradon letelepedett Giovanni Catanzariti „barátai”, „üzlettársai”, vagy csak sima „jó ismerősei” – ám az UTA nem kellett senkinek.

Pedig a kiszivárogtatott hírek szerint a „Gio’ becenévre is hallgató talján nem is kér túl sokat csapatáért: odaadná potom 200 ezerért is (rájöttek, a pénznem most euró), csakhogy e kikiáltási árhoz piócáként tapad a klub adóssága is, ami viszont 300 ezerre rúg. Summa summarum, 500 ezerért már vihetnék is ezt a komoly márkanévvel rendelkező klubot.

A jutányosnak tűnő ár ellenére nincs tolongás „Gio” lakása előtt. (Ezt személyesen is alá tudom támasztani, mert merő véletlen, pont vele szemben lakok – ezt vehetik viccnek is, de ez az igazság!)

Mindezt megcáfolandó, a napokban ismét a küszöb elé állt egy potenciális vásárló: a nációkat bővítendő, most egy német úriemberről van szó. Ennek felhajtója nem más, mint az a Iulian Olaru, aki 2010-ig az UTA részvényeinek még az 51%-át birtokolta, azóta kiesett a pikszisből.

Íme a most is zajló, szappanoperákat is megszégyenítő eseménysorozatok rövid vázlata:

Hétfőn Olaru telefonon közli Catanzaritivel, hogy a névtelen (vagyis rejtélyes) német megérkezett Aradra, találkozni szeretne vele. Minderről maga a polgármester is tud, sőt, szűk baráti körben azt nyilatkozza, hogy „jó esélyt lát a tranzakció létrejöttéhez”.   

Késő este, persze Olaru jelenlétében, egy megterített asztal mellett (életében először) találkozik az eladó a potenciális vevővel. Olaru így (hogyan másképp?) jellemzi német barátját: „nagyon komoly, tőkeerős, és jelentős tervei vannak az UTA-val”.

De a mi olaszunkra sem tehetett rossz benyomást, ha szerinte a német egy „szimpatikus, belevaló csávó, tárgyalhatsz vele bármiről!”

A lényeget persze keddre hagyták, amikor is kitértek volna a „részletekre” is.

Ugye kitalálták, keddre mind Olaru, mind német pártfogoltja egyaránt köddé váltak, vagyis egyikük sem „jelentkezett” Catanzaritinél – aki utólag beismerte, nem is történt pontosítás a következő találkájuk időpontját illetően! Sőt, „Gio” már a potenciális üzleti partner nevére (értsd: akár vezeték, vagy keresztnév) sem emlékszik! A titokzatos német identitásáról azért valamit csak kiszivárogtatott Olaru, a nagy kombinátor: kb. 50 éves, stuttgarti, és a President szállóban vacsorázott hétfő este!

Szóval most így állunk. A kérdés csak az, a tavaszi bajnoki idény márciusi kezdetéig hány ilyen, vagy ehhez hasonló „befektető” érkezik még Aradra?

Nem merek jóslásokba bocsátkozni, de a naptárra tekintve azt látom, hogy ma még csak december 20-át írunk…