Kenyérrel paducra!

Köztudott, hogy a kenyeret nem csak mi, emberek, hanem a halak is kedvelik. Kárász, domolykó, de legfőképp a paduc. Ezzel a szakirodalom is egyet ért és vannak fejezetek, ahol részletesen tárgyalják a paduc kenyérrózsával történő horgászatát.

Egyik kedvenc paducozó helyem a Maros. Olyan helyet szoktam keresni, ahol a víz lassan áramló, nem túl mély és a mederfenék kavicsos. Az ilyen helyet kedvelik a paducok legjobban.

De mi is van a kenyérrel? Képes felvenni a versenyt az etetőanyag-gyártók boszorkánykonyhájával? Egyesek azt tartják, hogy a fiatalabb generáció, már behunyt szemmel, csupán szaglására hagyatkozva is képes gyártókat és etetőanyag-típusokat néven szólítani és rangsorolni. (Véleményem szerint ma már az etetőanyagok olyan szintre léptek, melyet nehéz más, házilag készített csalétkekkel helyettesíteni). 

A másik tábor, az idősebb generáció nem így vélekedik. Közöttük még vannak horgászok, akik ma is, ha paduchorgászatról beszélnek, csalinak és etetőanyagnak is kizárólag házi, kemencében sült friss kenyérre esküsznek. Sőt vannak régiók, ahol még napjainkban is fő csalinak számít a puliszka mellett.

Bevallom, én is szoktam etetőanyagot használni, és csontit is tűzök a horogra, de voltak olyan helyzetek, amikor a paduc csak friss kenyérbélre harapott.          

A kenyérrel való paduchorgászásról eszembe jut egy történet, ez adta az ötleteket az elkövetkező paduchorgászataimhoz.

Egy augusztusi késő délutánon sétálni indultam a Maros menti sétányon. Akkor kezdte összerakni szerelékét egy idősebb horgász. Letelepedtem a közelébe és figyeltem ténykedését. A paducra való horgászat nem új nekem, hisz a Maros partján nőttem fel, volt időm az évek során tapasztalatot gyűjteni, azonban amit ennél a horgásztársamnál láttam, azt még eddig nem tapasztaltam. Miután a spiccbotját (kb. 6 méteres) összeszerelte – köztudott, hogy a spiccbot verhetetlen a paduc horgászatában –, ahelyett, hogy a szokásokhoz híven beetetett volna valamiféle bolti vagy sajátkészítésű etetőanyaggal, láss csodát, két nagydarab vastag és friss kenyérszelet közé egy jókora követ rakott, majd madzaggal átkötözte az egészet. Öt ilyen szendvicset készített, amiből hármat egyből bedobott a horgászhelyre.

Az etetés után lecsípett egy darabka kenyeret, rátűzte a horogra, és kissé megszorította. Ezután következett az első dobás. Jóformán le sem ért a horog, máris kapása volt és egy „tenyeres” domolykó került ki a vízből.

Körülbelül fél óra után került sor az első, úgymond paducos villámszerű lerántásra, aminek eredménye egy méretesebb paduc lett. Ekkor már sejtettem, hogy működni fog a dolog. Ahogy telt az idő, a kapások egyre gyakoribbak lettek (beállt a hal az etetésre), és egyre gyakrabban fárasztott a horgász. Meglepően szépen működött a kenyérbeles módszer, ízlett a szendvics a halaknak. Folyamatosan, szinte minden úsztatásnál volt kapása.

Az ezt követő paduchorgászataim alkalmával legtöbbször ezt a módszert alkalmaztam, és nem is kevés sikerrel.

A felszerelés, amivel én a paduchorgászatot művelem, a következő: egy 6 méter hosszú karbon spiccbot (ez pont elegendő a kellő távolság meghorgászására), egy 1 grammos piros antennás úszóval felszerelve, melyet 0,8 grammos főólommal és 0,2 grammos jelzőólommal súlyozom. A főzsinór 0,12 mm-es, az előke 0,11 mm-es, végén meg egy vékony húsú 12 méretszámmal ellátott MARUTO horog. Ezzel a felszereléssel igen sok paducot sikerült már szákba terelnem.

Kádár Tibor