Mikor kell bevágni a rablóhalnak?

Ez a dolog nem is olyan egyszerű, ahogy egyesek gondolnák. Ezt azért állítom, mert néhány horgász ismerősöm megkérdezése után rájöttem, hogy a vélemények igencsak eltérőek. 

Nem olyan régen olvastam egy magyarországi horgászlapban egy ismert sporthorgász írását ezzel a témával kapcsolatban. Mivel az én megfigyeléseim néhány ponton nem egészen igazolják a szerző tanácsait, szeretném önökkel megosztani pár évtizedes tapasztalatomat a rablóhal horgászat eme fontos mozzanatával kapcsolatban.

Nézzük, mi a helyzet, figyelembe véve a témát a csuka horgászatával kapcsolatban.

A csuka ifjabb koromban elég közönséges, mindenféle vadvízben, vadvízből horgászhatóvá szelídített vízfolyásban megtalálható volt, elég nagy számban. Sokat horgásztam rá. Többnyire úszóval és persze hármas horoggal. Ez fontos a továbbiakban, mert egyes horognál, amely könnyen visszafordul a csalihal testében, nagyobb türelemmel kell kivárjuk a kapás egész menetét. De maradjunk a hármas horognál, amelyet az átlagos méretű kishal hátuszonya alá tűzünk. A csuka szinte kivétel nélkül a hasa felől kapja el a kishalat, s ha nem az apró bugylik közül való, a hármas horog is a szájában van. Néhány másodperccel azután, hogy eltűnt az úszó, bevághatunk.

Ha azonban ezt a pillanatot elszalasztottuk, s a csuka elkezdi forgatni szájában a kishalat, kár volna bevágnunk, a horog nincs a szájában. A forgatást egyébként, főként állóvízen, szemmel követhetjük a zsinóron. Nagy izgalom és gyönyörűség: a zsinór rántásszerűen megfeszül egy kicsit, aztán meglazul, megint kiegyenesedik, és megint meglazul. Egészen addig, míg a csuka át nem forgatja a kishalat úgy, hogy feje felől nyelhesse. Akkor aztán megindul, a zsinór erőteljesen kihúzódik és néhány másodperc után bevághatunk.

Még egy megjegyzést a csukához. Én úgy tapasztaltam, hogy a csuka szakaszosan védekezik. Vadul kirohan, de nem nagyon hosszan, esetleg kiugrik a vízből, aztán megtorpan, majd újra kirohan, néha merőben más irányba. Nem húz egyenletesen, mint a ponty.

A süllőnél más a helyzet. A süllő ugyanis, elhibázott kapások utáni fognyomokból ítélve, bárhol elkaphatja a kishalat: fejénél, farkánál, hasa felől, háta felől. Többnyire meg kell várni, amíg elindul vele, tehát egyenletesen húzza a zsinórt, de még olyankor is nem egyszer „lyukra” vágunk, még nagyobb süllő esetében is. Mert csak a csalihal végét fogja és nyargal vele a tartásba. Néha viszont, ha az ember türelmét veszíti az elhúzódó ütögető kapás során és bevág, már a – nem is mindig nagy – süllő torkában van a horog. Halfilével is érdemes süllőre horgászni. A halfilének az a nagy előnye, hogy hosszabb vacillálás nélkül be lehet, sőt be is kell vágnunk.

Persze, ha az ember közben hideg söröket iszik, kolbászt eszik, alszik, vicceket mesél, netán udvarol, akkor kár azon elmélkedni, mikor kell bevágni a rablóhalnak. Bevág az magának, szegény.

Kádár Tibor