Móni igazoltan fog hiányozni

Az UTA focicsapatának egykori játékosait tömörítő társaság, az ifj. Váczi György alapította Old Boys UTA (melynek „kemény magját” továbbra is ifj. Váczi György, Bíró Gábor, Domide Flavius és Mircea Axente képezik) idén sem feledkezett meg a klub egyik legendájáról, a fiatalon, mindössze 39 évesen elhunyt Brosovszki Lászlóról.

Az elmúlt évekhez hasonlóan e főhajtás gerincét az a terem-labdarúgó emléktorna képezi, melyre szerdán délután, 16.15 órás kezdettel, a Victoria sportcsarnokban kerül sor. A parketten három aradi csapat jelezte a részvételét: az UTA, a már megszűnt Vagonul egykori játékosaiból alkotott gárda, valamint a Mészár Sándor fémjelezte Atletico válogatottja.

Az eseményt azon a sajtótájékoztatón jelentették be a szervezők, melyen ifj. Váczi György és Bíró Gábor mellett a Vagonul labdarúgó szakosztályának egykori elnöke, Ovidiu Păcuraru, és az Atletico menedzsere, Mészár Sándor is részt vett. A felszólalók méltatták egykori csapattársuk, barátjuk érdemeit, néhányan felidézvén egy-egy személyes „sztorit” is, mely a „Johnny” becenévre is hallgató Brosovszki Lászlóhoz köti őket, immár örökre.

Sajnálatos módon az emléktornáról hiányozni fog a névadó lánya, Brosovszki Mónika, akinek aznap, Szatmárnémetiben, fontos kosárlabda mérkőzést kell játszania csapatával. Mónika a következő üzenettel fordult a szervezőkhöz: „Megtisztelve, és egyben büszkének érzem magam, hogy néhány kiváló ember nem feledkezett meg az édesapámról. Hálás vagyok a tettükért, de egyben meg is hatódtam, mert úgy érzem, ő most is itt van közöttünk! Büszke és elégedett vagyok azért, hogy rajtam keresztül a neve tovább él. Sikerült elérnem azt, amiről mindig álmodott – talán ez is az oka annak, hogy mindenért kettős akaraterővel küzdöttem. Érzem, hogy valahol fentről figyel, ezért nem akartam csalódást okozni neki.”

Befejezésül, ha megengedik, egy vele kapcsolatos személyes történettel én is adózhatok emlékének.

Történt egy tavaszi délután, mint annyiszor ez időkben, több iskolatársammal (a Kossuth-utcai általánosról van szó) „kiskapuzni” kezdtünk a néhai Vagonul pályát körülvevő füves szegélyen. Természetesen köztünk voltak a szomszédban lakó Brosovszki-fivérek is. Lassan esteledett, és váratlanul, egyikünknek „halaszthatatlanul” haza kellett mennie, mi persze sötétedésig szerettük volna folytatni. A megüresedett helyre „Brosiék”, a pálya szélén némán szemlélődő, mindössze 8 (!) éves öccsüket javasolták, amit mi csak egy jó viccként regisztráltuk. Végül, jobb megoldás híján, engedtünk a fivérek „erőszakosságának”. Nem kellett több mint öt perc ahhoz, hogy mindannyian észrevegyük: ez a „tökmag” (4-5 évvel voltunk idősebbek nála) legalább olyan szinten játszik, mint mi! Mialatt mi inkább csak hangoskodtunk, ő némán tette a dolgát: becsúszva szerelt, cselezett, passzolt – kapura is csak azért nem lőtt, nehogy letoljuk!

A végén kapott is mindenkitől egy-egy elismerő szót, hátba veregetést – ezeket is némán viselte el, miközben dagadó mellű fivéreitől közrefogva bandukolt hazafelé. Gondolom, rájöttek már, ez a „tökmag” (akkor még) Lacika volt. Egész úton hazafelé, de másnap az iskolában is azt elemeztük, lehet-e igazi focista ebből a Lacikából? Legtöbbünk igennel válaszolt e fogas kérdésre, és jóslatunk be is vált: mindössze 17 éves volt, amikor az akkor élcsapatnak számító UTA kezdő tizenegyébe bekerült!