Mottó: „A jól nevelt palánta örökéletű”

Ritkán történik meg, hogy napokig gondolkodom egy-egy írás kapcsán, mielőtt azt végérvényesen útnak (szerkesztőségnek) indítottam. Nem vajmi memóriazavar, netán kényelem hatott rám kézifékként, hanem Hudy Árpád barátom, (volt) kollégánk azon írása, melyet három évtizeddel ezelőtt vetett papírra egy kerek születésnap alkalmával. 

„A sportot mindig önzetlenül” írás késztetett engem már akkoriban arra, hogy Arad, illetve az ország egyik legkiválóbb sportemberéről, Vadász Ernőről papírra vessek akár egy szikrányi gondolatot. Tudniillik a ma már Magyarországon élő és dolgozó Hudy Árpád szinte mindent lejegyzett ama számomra rendkívül emlékezetes és értékes interjúból, melyet a mai Csiky Gergely Főgimnázium elődjében, az Aradi 3-as számú Líceumban tanító testnevelés szakos pedagógussal készített.

Így ilyen körülmények között, „a vegyület telítettsége végett”, jómagam már csak néhány saját, igen kedves emléket tudok hozzáfűzni a harminc évvel ezelőtti Vadász-portréhoz.

Történt volt, hogy egy kolozsvári selejtező kosárlabda-torna alkalmával Ficzay Dénes magyartanár is velünk utazott a vonaton, mivel doktori disszertációjának megvédése céljából ő is a Szamos-parti városba tartott. Megvallom: Ficzay tanár úr – hivatalosan – soha nem tanított, ám mégis rengeteget kaptam tőle, hiszen ekképpen ecsetelte a kettőnk viszonyát: „Miniszter, te vagy az én legértékesebb magántanítványom”.

Persze, jól esett a titulust hallani, ám ilyesmire soha nem tartottam igényt. Az érdekesség Csimborasszója az egyhetes kolozsvári tartózkodás volt. Tudniillik Ficzay tanár úr – általában – hajnali kettő-három óráig mesélt nekem az írókról, műveikről, azok kulisszatitkairól. A szállodai szobában lezajlott éjszakai beszélgetések csak azért nem tartottak tovább, mert általában az éjszaka közepén Vadász tanár úr beszólt, az ő sajátos, csendes, ám rendkívül határozott modorában: „Te, Ficzus, Dsidáékat, Franyóékat meg a többieket holnap is megtaláljátok – gondolatotokban.”

Ficzay tanár úr, mint a fegyelmezett diák, megígérte, hogy hallgat a jó szóra; csakhogy ebből – általában – nem lett semmi. Így aztán gyakran elaludtam, miközben Ficzay tanár úr még javában mesélt, s igencsak arra ébredtem hajnal felé, hogy mégsem álmodom, hanem élőszó irányul felém szüntelenül.

Vadász tanár úrra egyetlen alkalommal haragudtam: amikor is, egyéb sporttevékenységi elfoglaltsága miatt, „elbliccelte” a kosárlabda-edzésünket.

Nemrég azt fejtegettem egyik írásomban, hogy három embertípus létezik: jó ember, rossz ember és sportember. Nos, az a pedagógus, aki lényegében kortalan, két évtizednyire van az évszázadtól, s csak hangsúlyozni tudom, hogy számomra mindmáig eme utóbbi lélekkategóriához tartozik.