Ne feledjük a sportembereket!...

Elemista gyermekként gyakran eljátszottam a gondolattal: van jó ember, rossz ember és sportember. Ahogy múltak az évek, talán nem is tűnt oly gyermetegnek eme gondolati okfejtés, amikor a sportélet valójában igazolta eme csoportosítást.

A sportoló nem mindig nevezhető sportembernek, hiszen csak arra érvényes azt utóbbi fogalom, akinek sportteljesítménye azonos hullámhosszon pendül a magatartásával. Így, például, számomra Diego Maradona nagyszerű labdarúgónak/sportolónak számított mindig, ám sportemberként nem tudom elfogadni. Emlékezzünk arra, hogy kezezés folytán gólt szerzett egy világbajnokságon, s szemrebbenés nélkül zsebelte be a gratulációt találatáért. Aztán a kábítószeres korszaka különösen visszataszítóan hatott rám, így aztán szép lassan már csak egyszerű sportolónak, s nem egykori élsportolónak tartom.

Szintén olyan 9-10 éves lehettem, amikor újfent meggyőződtem, valójában milyen az igazi sportember.

Történt volt, hogy vasárnaponként el-eljártunk anyám egyik munkatársához, akinek férje a textilgyárban dolgozott, s a kolóniában laktak, emeleten, ahonnan igen jól lehetett követni az UTA csapatának mérkőzéseit.

Id. Ondrecsik Kálmán, így hívták a férjet, oly vérbeli UTA-drukker volt, hogy nem elégedett meg a szobaablakból való meccsnézéssel, hanem menetrendszerűen lejárt a stadion, akkoriban díszpáholyának nevezett fedett lelátójára, ahonnan, mint gyakran mondta, érdekesebb, de főleg izgalmasabb a pályán történt esemény.

Egyik vasárnap az öreg engem is lecsalt a stadionba, bár nemigen fogadtam örömmel a meghívást, hiszen a televízióban egy Újpesti Dózsa–Győri ETO NB-I-es bajnoki közvetítés volt. Így aztán nem szívesen váltam meg a Szentmihályi Antal, Káposzta Benő, Solymosi Ernő (Pixi), Sóvári Kálmán stb. által alkotott lila-fehérek mérkőzésétől.

Végül: a vendéglátók kedvességét honorálva, beadtam a derekam, és Kálmán bácsival lementem a stadionba. A már említett díszpáholyhoz vezető spirális lépcsősoron mentünk fölfelé, s annak utolsó lépcsőfokára érve megpillantottam Pecsovszky Józsefet, aki akkor már nem volt aktív labdarúgó, de, ha betegsége engedte, kijárt volt csapata mérkőzéseire.

– Nézd, Csala, hoztam egy vérbeli UTA-istát – mondta büszkén Kálmán bácsi.

– Nem vagyok én UTA-ista, hanem Vagonista!... – reagáltam vehemensen Kálmán bácsi „provokálására”.

Csala, a feszültséget oldandó, magához ölelt, és ekképpen reagált:

– Kálmán bátyám, ha nem lennének ellenfelek, akkor bajnokság sem létezne!...

Ekkor végérvényesen megértettem, ráéreztem, milyen a sportemberi magatartás…

Ennek azonban ára is volt, hiszen Kálmán bácsi soha többé nem vitt magával az UTA-stadionba…

(berecz)