Örökös példaképek

Szinte nincs olyan nap, különösen decemberben, hogy ne futnék össze a sportélet egy-egy aktív, netán nyugalmazott képviselőjével. Bármilyen régóta ismerjük egymást, mindig van valami érdekes esemény, értékes gondolat. 

Ezúttal tollba mondva, riportszerűen, kronológiailag, s nem értékrend alapján szólaltatom meg az illető személyiségeket.

Pavel Sârbu kézilabdaszakos testnevelő tanár, nyugalmazott egyetemi tanár, egykori kiváló kézilabda játékvezető, majd évekig az Arad Megyei Kézilabda Bizottság elnöke. A kézilabda mellett a teniszezés volt mindmáig a másik nagy szerelme. Egykoron a vörös salakon ellenfelekként is találkoztunk.

Válaszaiból következtetni lehet, mik lehettek/voltak a kérdéseim.

– Nagyon elkeserít az az állapot, miszerint 1989 után fokozatosan összezsugorodott Aradon a kézilabda sport. Ugye, az 1970-80-as években élvonalbeli férfi, illetve állandóan a feljutásért csatában lévő második ligás női csapata is volt városunknak. Ma már csak álmomban gondolhatok arra, lesz-e Arad még valaha is a legjobbak között képviselve. Nemrég töltöttem be 70. életévemet, egészségileg egyelőre minden rendben; vállalnám továbbra is a keményebb munkát, ám a törvények paragrafusai taccsra tettek. Mindössze egy szikrányit dolgozhatok a teológiai főiskolán óraadó tanárként.

*

A „Paszuly” becenévvel közismertté és elismertté vált Dávidházy Imre edző is nyugállományban van. Gondolatai, érzelmei, azonban változatlanul kötődnek a kosárlabda sporthoz.

– Nyugdíjas napjaim jórészét a tévés kosárlabda mérkőzések töltik ki.  Tegnap, például, három élő közvetítést néztem végig. Számomra ez a labdajáték örökre elsődleges marad, még akkor is, ha egészségileg nem állok oly jól; szakorvosom eltiltott ugyan az ún. fölösleges izgalmaktól, ám meggyőztem a dokit arról, hogy ezek most már nem oly tömény emóciók, mint annak idején, amikor az edzői kispadot koptattam évtizedekig.

*

A harmadik érintett alanyom az a Vasile Păltineanu Arad Városi Sportklub igazgató, akiről kevesen tudják, hogy nem sokkal az 1989-es politikai fordulat előtt az UTA Sportegyesület elnöke volt. Nos, ez a rendkívül rokonszenves, szakmailag kiválóan képzett sportvezető még számomra is tudott újat mondani a piros-fehér klubnál elvégzett tevékenységével kapcsolatosan.

– Az 1988-89-es bajnoki évadban szinte szokványos csatát vívott az UTA a temesvári Politehnicával az élvonalba való feljutásért, ám az egymás elleni sorsdöntő mérkőzést elveszítettük. Elkeseredettségemben elkövettem azt a hibát, hogy a kudarc miatt azonnal felmondtam annak a Gheorghe Mulţescu edzőnek, akit jómagam hívtam Aradra, s aki egy banit nem kért szerződése aláírásakor, úgymond beugróként.

Restellem mindmáig eme rossz húzásomat; persze, hogy a bajnokság befejeztével lemondtam klubelnöki tisztségemről.

Berecz Sándor