A harmincadik

Ez egy film címe, egy régi magyar filmé. A törvény, akkor harminc gyereket kért (írt elő) egy osztály létesítéséhez. A film szerint legalábbis ennyit. 

Tájainkon a „pozitív diszkrimináció” kegyessége ennél ma kevesebbet követel meg. Így léteznek osztályok néhány gyerekkel. Sok üresen maradt iskolapaddal. Vannak ilyen emlékeim, két és fél évet osztatlan I–VI. osztályos elemiben jártam. A barátom 5+5 kilométert tett meg minden nap, mert ő volt a „harmincadik”, valójában csak a huszonötödik. A történelem közbeszólt, néhányan északabbra költöztünk, a városka katolikus elemije gyorsan bezárta kapuit. Egy népes osztályba kerültem, amelyben az volt számomra a különös, hogy ott mindenki „harmadikos majd negyedikes” volt. Anyám „nagyravágyása” beíratott a város elitgimnáziumának első osztályába, amelyben 17 éves kényszerszünet után indult újra a tanítás. Az ősi Schola boltíves tantermében 66 kisdiák nyüzsgött, a következő évben már 72. És akkor ismét közbeszólt a történelem. Harmadik osztályba már csak 32 fiú lett zárdanövendék, lányokkal hígult az osztály, mert akkor éppen saját iskolánk sem volt. Hatodik gimnazista korunkra ismét helyre állt a rend, 36 kamasz fiú alkotott egy ígéretesnek mondott osztályt.

A történelem, a kiszámíthatatlan, a megfellebbezhetetlen ismét színre lépett.

A kezdeti 66-ból nyolcan maradtunk az ősi épületben, immár oszthatatlanul és elválaszthatatlanul az érettségivel bezárólag. Számon tartottuk egymást, mi a nyolcak, a kitartók, a hűségesek. De miért írtam nyolcat, mikor csak hárman vagyunk?

Valahol, távolabbi tájakon a 66-ból maradtak még mások is. Nem tudok róluk és ők se rólam. Igen, a történelem.

Én emlékezem.

Diósi Ferenc, a katonás osztályfelelős – micsoda kiállása volt – jelentett:

– Tanár úrnak tisztelettel jelentem, osztálylétszám 72, jelen van (majdnem mindig) 72, hiányzó nincs.

Most már van.

Lehangoló lehet egy néhány tanulót számláló osztályban tanítani. Lehet, hogy könnyű, de mégis keserves munka.

Különös század volt a XX. A történelem tette a dolgát. Szétszórt, pusztított, mindent a feje tetejére állított. És itt hagyott egy nemzedéket. Egy nehezen kezelhetőt, nem is nagyon érthetőt. Időnként, találkozni, beülünk az iskolapadokba, amelyek egyre foghíjasabbak. Körülnézünk, nem mondjuk, csak gondoljuk: