A mindig várt vendég

Amikor korábban – hét éve már nem – hazaérkeztem, biztos lehettem benne, rövidesen bekopog Kovách Géza. Lehetett egy sokadik érzéke, ami jelezte neki „megérkeztek, otthon vannak”. Hiúság lenne arra gondolnom, hogy naponként eljárt az utcánkban, s megnézte, felhúzták-e már a sűrűre eresztett redőnyöket.

Miután már töltöttem, de csak akkor, összefoglalta havi vagy csak heti beszámolóját.

Volt úgy, hogy Rostand sorait használtuk fel.

„Ne keseregjünk hervadt lombokon…

Újságra vágyom. Kérek krónikát!”

„Elmondok mindent szép sorjába hát.”

Nem érdekelt, hogy az igazat mondja-e vagy csak a valódit. Amire kíváncsi voltam, azt megtudtam, ami érdekelt, az kiderült.

Miután újra töltöttem, megkérdezte:

– Most milyen újabb marhaságot forgatsz a fejedben?

Az, hogy merre jártam, mit láttam, kivel találkoztam nem érdekelte.

A barátság birtoklásában „hét szűk esztendőhöz” hasonlítom az eltelt időt.

Nevezett gyilkosnak – igaz, többes számot használt –, árulónak is mondott. Rám akasztotta az „Íróúr” titulust. Néhányszor úgy mutattak be, mint Kovách Géza barátját. Remélem, az voltam.

Egy alkalommal arra kértem, tekintsen el részvételemtől, nem mennék el a könyvbemutatójára.

Értette, miért nem.

– Ha téged az ellenséged jobban motivál, mint a barátod…

Előfordult, karácsony előtt, advent táján, amikor a lélek húrjai érzékenyebben rezdülnek, hogy kopogást hallottam. Leült velem szemben a szokott helyére.

Töltöttem magamnak. Neki is.

Hallgattam beszámolóját, s nem sértődtem meg, ha hallani véltem.

– Mindig is tudtam, hogy nagy marha vagy. Hagyjál ki engem a hülyeségeidből.

Csak annyit mondtam, úgy, mint régen, annak idején.

– Géza! Nélküled nem megy.

Nyert ügyem volt.

A poharak közben kiürültek. Én ittam volna ki mind a kettőt?

Néhány napos távollét után érkeztem haza. Egy újabb marhaság motoszkál a fejemben. Felhúzom a redőnyöket.

De jó lenne, ha bekopogna.

Töltök, két pohárba. Várok.

Nincs advent, nyár van, strandidő.

Nevetséges vagyok.